Múlt kedden történt, a heti szokásos Random Tripen. Tudom, hogy ez így elég zagyva egy bevezető mondat, tehát múlt kedden történt, Budapesten az A38 hajón, amit a Lonely Planet - néhányak szerint vitatott körülmények között - a világ legjobb bárjának választott (a kritikusok szerint az A38 ráuszította a saját körét a szavazásra - bár melyik bár ne cselekedett volna ugyanígy...), pontosabban a hajóhídon álltunk sorba jegyért lakótársnőmmel a heti Random Tripre, aminek csapatát még a szokásosnál is jobb zenészekből verbuválták, karcos hangú jazz énekesnő és két vehemens MC, meg egyéb jeles zenészek az underground szcénából, szóval megérte a nyirkos nyári estében kiállni a sort. De hamar belendültünk, mert egy fickó az előttünk álló csapatból gálánsan eléjük engedett, ami ellen persze nem tiltakoztam, hanem megköszöntem szépen és léptem is; "and then you've got the smile", summázta a fickó a helyzetet. Álltunk immár előrébb a lakótársnőmmel, és diszkréten hallgattam a mögöttem váró csoport beszédét, füleltem, és nem volt nehéz megtippelni, melyik országból származnak, mert amilyen érthetetlennek tűnt eleinte a dán nyelv, 5 hónap kint tartózkodás után, no meg a sok dán film után, amit azóta itthon Magyarországon láttam különböző mozikban, nem volt nehéz felismerni a hangzását, mit felismerni, ezúttal már a szóhatárokat is éreztem, és nem egy szót megértettem a beszédből, talán még azzal is megpróbálkozhattam volna, hogy leírjam őket hallás után, holott első ízben találkozva a dán nyelvvel fel sem tudtam fogni, hogyan állhat összefüggésben a dán szavak leírt és kiejtett formája. Hipotézisemet, mármint a mögöttünk álló csoport dániai származását az is alátámasztotta, hogy a hidegfronttól tépázott nyárestében, amikor a legtöbben kabátban vagy kötött pulóverben feszítettek a 18 fokban, a fickó, aki előreengedett, egy ujjatlan pólóban áztatta magát a szitáló esőben, és erre csakis egy skandináv vagy más északi vérmérséklet képes.
Megvettük a jegyet, és a koncert előtt felmentünk a tatra, élvezni, hogy a június végi hosszú nappalokon természetes fényben indul a koncert dübörgése, és a hajókorlátnak dőlve gyönyörködhetünk abban, ahogy a felhők rejtekében lemenő nap rózsaszín port fúj a felhők aljára és az ég kilógó foltjaira. Előttünk-mögöttünk a Dunán átívelő, partokat összekötő hidak sora, erre a piros, hátul pedig a zöld, a fehér, a szürke, ellátni egészen a sárgáig, mindegyik híd a maga egyéniségével és történetével, hogyan és mikor szakadt le, építették újra, újították fel. Alattuk fodrozódva, látszólag szelíden, ám ereje teljes birtokában hömpölygött, haladt a Duna. Ekkor tévedt a tatra és tartott a bárpult felé a gáláns skandinávszerű fickó, akinek vörösesszőke copfja és markáns vonásai rájátszottak az eddigi benyomásra. Gyorsan felvettem a szemkontaktust, és meg is kérdeztem lényegre törően, hogy Dániából érkezett-e ő és a csoport. Meglepődött, hogyan vágtam le, de egy perc múlva már nevetett, hogy akkor én is egyike vagyok a magyar folk high school girlöknek, akik közül volt szerencséje találkoznia néhánnyal. Kérdeztem, mi szél hozta erre a csoporttal, és Anders, mert ekkorra már túl voltunk a bemutatkozáson, elárulta, hogy a srácok egy középiskolai klezmer band tagjai, 15-16 évesek, és tanulmányi kirándulásra jöttek Budapestre. Áááá, akkor ő zenetanár..., nem nem, a legjobb barátja a zenetanár, ő inkább amolyan teacher of life, és segít a srácokat gardírozni, lévén egy ideig Budapesten élt, a volt felesége magyar, és van egy közös fiuk, aki miatt még mindig gyakran jön, szerencsére olyan a munkája, hogy megteheti.
Olyan sok része volt ennek a mondatnak, ami azonnal kíváncsivá tett, hogy azt se tudtam, mihez kapjak, mire kérdezzek először. Ne legyünk tolakodók; hogy is néz ki a srácokkal ez a tanulmányi kirándulás? Hát a srácokat viszik mindenféle koncertre, tegnap is Korai Örömre mentek, és mekkora flash volt, de a srácok persze koncerteznek is, például az egyik budai zsidó iskolában előző nap, másnap pedig a Zsidó Kulturális Intézetben, és nagyon izgultak tegnap, de remekül ütött ki minden. Hihetetlen új nekik ez az egész, nagyon sokat tanulnak, kapnak, és sokat is adnak át, igazi cultural exchange zajlik egész héten, egyik izgalmas találkozás a másik után. Magyarázta is nekik, hogy minél többet adnak bele, annál többet fognak visszakapni. Engem közben átjárt a jóleső emlékek melege, mert eszembe jutott, hogy a népfőiskolán is hasonlóan zajlott a zeneórákhoz tartozó tanulmányi kirándulás, elvittek a tanár kedvenc zenekarának koncertjére, no meg a mi zenekaraink is zenéltek a többi népfőiskolai diáknak és a családi napon a hozzátartozóknak; a népfőiskolai lét legörömtelibb pillanatai számomra valóban a fellépések voltak, adni magunkból, ami kijön, és cserébe megkapni, hogy a közönség szeretettel és elfogadással veszi. Kérdeztem, náluk is van-e büdzsé a piára, mert nekünk bizony a tanulmányi kiránduláshoz az iskola állta a sört... Van bizony, az egyik anyukának, aki szülőként a csapatot kíséri, bár szerencsére nem sok vizet zavar, a fundraising az erőssége, meg ezek a gyerekek amúgy is nagyon ki vannak tömve. Mi tagadás, el tudom képzelni... Bár ahogy később a gyerekek poharát néztem, úgy láttam, a srácoknak nem volt szabad alkoholt venni abból a piapénzből, legfeljebb limonádét.
Kérdeztem Anderst, mit is takar ez a "life-teaching". Hát vegyük például az iménti egyszerű esetet, amikor előreengedett minket a tanítványok szeme előtt, nemcsak egy udvarias gesztust tett felénk, hanem egyúttal jó példával járt elöl számukra is. És ezen mosolyognom kellett, mert eszembe jutott, mennyire becsültem a népfőiskolai tanáraimban, illetve az iskolai óráknak nevezett "együtt levésben", hogy nem volt szokás diktálni, pláne erőszakosan belesulykolni - a tanárok valóban azért voltak ott, hogy példával járjanak elöl, de a diákon állt, hogy elfogadta-e ezt a mintát, hogy arra érdemesnek, pláne a sajátjának érezte-e. A népfőiskolán még véletlenül sem akart felsőbbrendűnek látszani, pláne mestert játszani senki. Tiszteletet nem lehet kicsikarni, csak kiérdemelni lehet, ezt egészen biztosan Dániában tanultam - és az ottani tanáraim tudták, hogy mesterré csak a tanítvány tehet. Olyan tanáraim voltak Dániában, akiktől rengeteget hallottam, hogy "ha van kedvem", vagy "ha a sajátomnak érzem", és mi tagadás, ilyesmit nem nagyon hallottam és hallok itthon. Ezek a tanárok ismerték az egyszerű szociálpszichológiai szabályt, a szociális tanulás tanulságát, hogy a gyerek nem azt teszi, amit mondasz, hanem amit tőled lát. És a jó tanár, vagy épp a jó szülő "csak" annyit tehet a következő generációért, hogy odafigyel arra, milyen mintát mutat. Ezek a tanárok nem a diákokban akarták viszontlátni magukat, csupán felvillantottak előttük egy lehetőséget - a példamutatás mögött többféle motívum lapulhat.
Szóval mindez átrohant bennem Andersszel beszélgetve, bár szóban nem fejtettem ki, helyette megkérdeztem, változott-e valamit Budapest hatására. "Budapest worked on me", jött a válasz bólogatva, olyan hangsúllyal, ami érezhetően érdekes történeteket rejt, én meg sóhajtottam egy mélyet, mert pontosan tudtam, miről beszél, csak engem meg Dánia dolgozott meg... Anders szerint Koppenhága biztonságos és kiszámítható, már-már unalmas; Budapesten minden este bele lehet botlani valami jó zenébe, koncertbe, sajnos Koppenhága ilyen kvalitásokkal nem büszkélkedhet. Élni lehet ott, hisz tiszta és letisztult, de el se tudná képzelni, hogy ne jöhessen át ide felrázni az állóvizet... Mert Budapest éppen hogy spontán és kiszámíthatatlan; hát igen, mondom, sok magyar meg a fene nagy spontaneitás elől igyekszik északra, és aligha a spontaneitás szóval illetnék, ami itt megy... Tény, szólt Anders, hogy a válság előtti és a válság utáni Budapestet össze sem lehet hasonlítani, és számára is elborzasztó látni a nyomort mindenfelé az utcán, meg a létbizonytalanságot, amiben rengetegen élnek, és itt elkezdtem bólogatni és együttérző arcot vágtam, mert ezen a ponton minden hasonló beszélgetésben sajnálkozni szokás, de Anders úgy fejezte be a mondatot, hogy szerinte mindez nagyszerű inspirációul szolgálhat Magyarországnak. Rögvest felszaladt a szemöldököm e fordulat hallatán, mert jobbára én is úgy vélem, hogy ami nem öl meg, az megerősít, sőt a javadra fordíthatod, és újat teremthetsz belőle, és ez a hányattatásokra különösen áll, de még senkitől nem hallottam így kimondva. Szerinte a nincstelenség inspirációt jelenthet Magyarországnak?, kérdeztem vissza, nehogy félreértsük egymás angolját, igen, mert aki napról napra életben marad a szakadék szélén, az megtanulja, hogyan kell a jelenben és a véletlen szolgáltatta lehetőségekkel sáfárkodni, és szerinte Magyarország számára ebben van a nagy lehetőség (meg abban lenne, ha végre nem gyűlölnénk egymást, és nem szidnánk magunkat, bár a kettő együtt jár, gondoltam magamban).
Szóval eddig jutottunk egyetértésben, de bent már zajlott a buli, hisz végül is azért jöttünk, és úgy eltelt az idő, hogy megváltoztak a fények, a Duna kék vizére aranypermet szállt, a folyó két oldalán aranytükörré változtak az irodaházak ablakai. Úgyhogy még poénkodtam egy utolsót Andersszal, amiért ujjatlan pólót visel a szemerkélő esőben, hogy naná, hisz ez Dániában még csak esőszámba se megy, majd hagytam, hadd menjen a bárpulthoz, én meg a lakótársnőmmel lemásztam a hajófenékbe.
Csak a buli második felében láttuk viszont a dánokat, Anderst, a zenetanár havert és a közelükben, kicsit arrébb a diákokat. Anders és a zenetanár ugráltak és ölelgették egymást a buli hevében, és én újfent örültem, mert eszembe jutott, mennyire tetszett, hogy Dániában olyan természetességgel ölelgetik egymást a barátok, fiúk, lányok, férfiak, nők, hogy ilyen őszintén és keresetlenül kifejezik a szeretetüket. Ugráltunk mi is, és éreztem, ahogy a tömeg hullámzása alatt inog, himbálózik a hajó a Duna vizén. Megismerkedtünk a zenetanárral is, fájdalom, de már elfelejtettem a nevét, arra emlékszem, hogy nagyon régi barátság még az általános iskolából, vagy 25 éve tart. Majd bemutatkoztunk a srácoknak is, szép sorban mindnek, kedvesek, ártatlanok, és tudtam, hogy az este arról is szól, hogy a tanítványok lássák, hogyan kell egy jót bulizni, tombolva, de nem fetrengve, pláne azt lássák, hogyan kell (be)fűzni a jó csajokat, és amikor bemutatkoztam, észrevettem a tanítványok szemében az elismerést. Mi tagadás, örömmel statisztáltam ehhez a leckéhez...
És végül (értsd: a végkifejlet előtt) átrohant rajtam, hogy ebben az estében öt hónap küzdelme volt, küzdelem a másmilyennel és önmagammal, lelkesedés, kiábrándulás, harag, könny, letargia, visszatalálás... és rengeteg öröm... Hogy amikor azt írtam, mivé lennénk hidak nélkül, fogalmam sem volt, mennyi gyötrelemmel jár a hídépítés... De most, hogy a "worked on me" process is complete, hogy mindez már a múlté, és csak a gyümölcseit hordozom, megkönnyebbülten, hogy túl vagyok rajta, akár adhatok még egy esélyt Dániának. Cultural exchange.
Megvettük a jegyet, és a koncert előtt felmentünk a tatra, élvezni, hogy a június végi hosszú nappalokon természetes fényben indul a koncert dübörgése, és a hajókorlátnak dőlve gyönyörködhetünk abban, ahogy a felhők rejtekében lemenő nap rózsaszín port fúj a felhők aljára és az ég kilógó foltjaira. Előttünk-mögöttünk a Dunán átívelő, partokat összekötő hidak sora, erre a piros, hátul pedig a zöld, a fehér, a szürke, ellátni egészen a sárgáig, mindegyik híd a maga egyéniségével és történetével, hogyan és mikor szakadt le, építették újra, újították fel. Alattuk fodrozódva, látszólag szelíden, ám ereje teljes birtokában hömpölygött, haladt a Duna. Ekkor tévedt a tatra és tartott a bárpult felé a gáláns skandinávszerű fickó, akinek vörösesszőke copfja és markáns vonásai rájátszottak az eddigi benyomásra. Gyorsan felvettem a szemkontaktust, és meg is kérdeztem lényegre törően, hogy Dániából érkezett-e ő és a csoport. Meglepődött, hogyan vágtam le, de egy perc múlva már nevetett, hogy akkor én is egyike vagyok a magyar folk high school girlöknek, akik közül volt szerencséje találkoznia néhánnyal. Kérdeztem, mi szél hozta erre a csoporttal, és Anders, mert ekkorra már túl voltunk a bemutatkozáson, elárulta, hogy a srácok egy középiskolai klezmer band tagjai, 15-16 évesek, és tanulmányi kirándulásra jöttek Budapestre. Áááá, akkor ő zenetanár..., nem nem, a legjobb barátja a zenetanár, ő inkább amolyan teacher of life, és segít a srácokat gardírozni, lévén egy ideig Budapesten élt, a volt felesége magyar, és van egy közös fiuk, aki miatt még mindig gyakran jön, szerencsére olyan a munkája, hogy megteheti.
Olyan sok része volt ennek a mondatnak, ami azonnal kíváncsivá tett, hogy azt se tudtam, mihez kapjak, mire kérdezzek először. Ne legyünk tolakodók; hogy is néz ki a srácokkal ez a tanulmányi kirándulás? Hát a srácokat viszik mindenféle koncertre, tegnap is Korai Örömre mentek, és mekkora flash volt, de a srácok persze koncerteznek is, például az egyik budai zsidó iskolában előző nap, másnap pedig a Zsidó Kulturális Intézetben, és nagyon izgultak tegnap, de remekül ütött ki minden. Hihetetlen új nekik ez az egész, nagyon sokat tanulnak, kapnak, és sokat is adnak át, igazi cultural exchange zajlik egész héten, egyik izgalmas találkozás a másik után. Magyarázta is nekik, hogy minél többet adnak bele, annál többet fognak visszakapni. Engem közben átjárt a jóleső emlékek melege, mert eszembe jutott, hogy a népfőiskolán is hasonlóan zajlott a zeneórákhoz tartozó tanulmányi kirándulás, elvittek a tanár kedvenc zenekarának koncertjére, no meg a mi zenekaraink is zenéltek a többi népfőiskolai diáknak és a családi napon a hozzátartozóknak; a népfőiskolai lét legörömtelibb pillanatai számomra valóban a fellépések voltak, adni magunkból, ami kijön, és cserébe megkapni, hogy a közönség szeretettel és elfogadással veszi. Kérdeztem, náluk is van-e büdzsé a piára, mert nekünk bizony a tanulmányi kiránduláshoz az iskola állta a sört... Van bizony, az egyik anyukának, aki szülőként a csapatot kíséri, bár szerencsére nem sok vizet zavar, a fundraising az erőssége, meg ezek a gyerekek amúgy is nagyon ki vannak tömve. Mi tagadás, el tudom képzelni... Bár ahogy később a gyerekek poharát néztem, úgy láttam, a srácoknak nem volt szabad alkoholt venni abból a piapénzből, legfeljebb limonádét.
Kérdeztem Anderst, mit is takar ez a "life-teaching". Hát vegyük például az iménti egyszerű esetet, amikor előreengedett minket a tanítványok szeme előtt, nemcsak egy udvarias gesztust tett felénk, hanem egyúttal jó példával járt elöl számukra is. És ezen mosolyognom kellett, mert eszembe jutott, mennyire becsültem a népfőiskolai tanáraimban, illetve az iskolai óráknak nevezett "együtt levésben", hogy nem volt szokás diktálni, pláne erőszakosan belesulykolni - a tanárok valóban azért voltak ott, hogy példával járjanak elöl, de a diákon állt, hogy elfogadta-e ezt a mintát, hogy arra érdemesnek, pláne a sajátjának érezte-e. A népfőiskolán még véletlenül sem akart felsőbbrendűnek látszani, pláne mestert játszani senki. Tiszteletet nem lehet kicsikarni, csak kiérdemelni lehet, ezt egészen biztosan Dániában tanultam - és az ottani tanáraim tudták, hogy mesterré csak a tanítvány tehet. Olyan tanáraim voltak Dániában, akiktől rengeteget hallottam, hogy "ha van kedvem", vagy "ha a sajátomnak érzem", és mi tagadás, ilyesmit nem nagyon hallottam és hallok itthon. Ezek a tanárok ismerték az egyszerű szociálpszichológiai szabályt, a szociális tanulás tanulságát, hogy a gyerek nem azt teszi, amit mondasz, hanem amit tőled lát. És a jó tanár, vagy épp a jó szülő "csak" annyit tehet a következő generációért, hogy odafigyel arra, milyen mintát mutat. Ezek a tanárok nem a diákokban akarták viszontlátni magukat, csupán felvillantottak előttük egy lehetőséget - a példamutatás mögött többféle motívum lapulhat.
Szóval mindez átrohant bennem Andersszel beszélgetve, bár szóban nem fejtettem ki, helyette megkérdeztem, változott-e valamit Budapest hatására. "Budapest worked on me", jött a válasz bólogatva, olyan hangsúllyal, ami érezhetően érdekes történeteket rejt, én meg sóhajtottam egy mélyet, mert pontosan tudtam, miről beszél, csak engem meg Dánia dolgozott meg... Anders szerint Koppenhága biztonságos és kiszámítható, már-már unalmas; Budapesten minden este bele lehet botlani valami jó zenébe, koncertbe, sajnos Koppenhága ilyen kvalitásokkal nem büszkélkedhet. Élni lehet ott, hisz tiszta és letisztult, de el se tudná képzelni, hogy ne jöhessen át ide felrázni az állóvizet... Mert Budapest éppen hogy spontán és kiszámíthatatlan; hát igen, mondom, sok magyar meg a fene nagy spontaneitás elől igyekszik északra, és aligha a spontaneitás szóval illetnék, ami itt megy... Tény, szólt Anders, hogy a válság előtti és a válság utáni Budapestet össze sem lehet hasonlítani, és számára is elborzasztó látni a nyomort mindenfelé az utcán, meg a létbizonytalanságot, amiben rengetegen élnek, és itt elkezdtem bólogatni és együttérző arcot vágtam, mert ezen a ponton minden hasonló beszélgetésben sajnálkozni szokás, de Anders úgy fejezte be a mondatot, hogy szerinte mindez nagyszerű inspirációul szolgálhat Magyarországnak. Rögvest felszaladt a szemöldököm e fordulat hallatán, mert jobbára én is úgy vélem, hogy ami nem öl meg, az megerősít, sőt a javadra fordíthatod, és újat teremthetsz belőle, és ez a hányattatásokra különösen áll, de még senkitől nem hallottam így kimondva. Szerinte a nincstelenség inspirációt jelenthet Magyarországnak?, kérdeztem vissza, nehogy félreértsük egymás angolját, igen, mert aki napról napra életben marad a szakadék szélén, az megtanulja, hogyan kell a jelenben és a véletlen szolgáltatta lehetőségekkel sáfárkodni, és szerinte Magyarország számára ebben van a nagy lehetőség (meg abban lenne, ha végre nem gyűlölnénk egymást, és nem szidnánk magunkat, bár a kettő együtt jár, gondoltam magamban).
Szóval eddig jutottunk egyetértésben, de bent már zajlott a buli, hisz végül is azért jöttünk, és úgy eltelt az idő, hogy megváltoztak a fények, a Duna kék vizére aranypermet szállt, a folyó két oldalán aranytükörré változtak az irodaházak ablakai. Úgyhogy még poénkodtam egy utolsót Andersszal, amiért ujjatlan pólót visel a szemerkélő esőben, hogy naná, hisz ez Dániában még csak esőszámba se megy, majd hagytam, hadd menjen a bárpulthoz, én meg a lakótársnőmmel lemásztam a hajófenékbe.
Csak a buli második felében láttuk viszont a dánokat, Anderst, a zenetanár havert és a közelükben, kicsit arrébb a diákokat. Anders és a zenetanár ugráltak és ölelgették egymást a buli hevében, és én újfent örültem, mert eszembe jutott, mennyire tetszett, hogy Dániában olyan természetességgel ölelgetik egymást a barátok, fiúk, lányok, férfiak, nők, hogy ilyen őszintén és keresetlenül kifejezik a szeretetüket. Ugráltunk mi is, és éreztem, ahogy a tömeg hullámzása alatt inog, himbálózik a hajó a Duna vizén. Megismerkedtünk a zenetanárral is, fájdalom, de már elfelejtettem a nevét, arra emlékszem, hogy nagyon régi barátság még az általános iskolából, vagy 25 éve tart. Majd bemutatkoztunk a srácoknak is, szép sorban mindnek, kedvesek, ártatlanok, és tudtam, hogy az este arról is szól, hogy a tanítványok lássák, hogyan kell egy jót bulizni, tombolva, de nem fetrengve, pláne azt lássák, hogyan kell (be)fűzni a jó csajokat, és amikor bemutatkoztam, észrevettem a tanítványok szemében az elismerést. Mi tagadás, örömmel statisztáltam ehhez a leckéhez...
És végül (értsd: a végkifejlet előtt) átrohant rajtam, hogy ebben az estében öt hónap küzdelme volt, küzdelem a másmilyennel és önmagammal, lelkesedés, kiábrándulás, harag, könny, letargia, visszatalálás... és rengeteg öröm... Hogy amikor azt írtam, mivé lennénk hidak nélkül, fogalmam sem volt, mennyi gyötrelemmel jár a hídépítés... De most, hogy a "worked on me" process is complete, hogy mindez már a múlté, és csak a gyümölcseit hordozom, megkönnyebbülten, hogy túl vagyok rajta, akár adhatok még egy esélyt Dániának. Cultural exchange.
