2012. augusztus 28., kedd

Utózönge 6. - Emlékek


Grenen-fok, Dánia északi csúcsa, ahol két tenger folyik egymásba (Skagen)

     Már a nyárnak is lassan vége, és egészen messze került tőlem Dánia, illetve én kerültem messze tőle. Vajon mi maradt meg belőle, mi maradt velem a jelenben?
     A harag, amit amiatt éreztem, hogy nem egyesült a két tábor, dánok és kelet-európaiak, már elpárolgott. Én úgy interpretáltam, hogy nem fogadtak be, ők alighanem úgy, hogy nem igyekeztünk eléggé beilleszkedni – idomulni az általuk felállított keretekhez; ahogy hallottam, a helyzetet úgy értékelte az egyik dán diák, hogy mi jöttünk ide, nekünk kell erőfeszítést tenni, ha közéjük szeretnénk tartozni. Persze utólag rájöttem, hogy naiv és hamis azt várni, hogy a dánok olyan elánnal barátkozzanak, mint mondjuk az olasz férfiak – én se adom fel a magyar büszkeséget, ők miért adnák fel a dánságukat?
     A harag tehát elszállt, pláne, hogy nem valószínű, hogy a jövőben szoros viszonyt ápolok Dániával, nem áll fenn a veszély, hogy sokat találkozunk, és ismét összecsap az össze nem illésünk (összecsiszolódás helyett), illetve a jövőben nem a dánokkal szándékozom próbára tenni az össze(nem)illést; minek tartanék hát haragot?
     Megmaradt viszont a látomások szép emléke, amikkel megajándékozott az öt hónapos népfőiskolai ösztöndíj, a svédországi vadludaktól kezdve, amelyek szinte hozzám értek röptükben és jártukban, a Berlinben megjárt, világháborús romokból emelt dombra épült hidegháborús radarállomáson át a dán falu határáig, ahol festménnyé változott a jütlandi préri. Velem marad e helyek színe és íze, történetük és az asszociációk, amiket felkeltettek bennem, megmaradnak teljességükben, amilyennek abban a kimerevített pillanatban láttam őket.
     Nem hagynak el a meglátások sem, amik hónapokig körvonalazódtak előttem, majd gondolattá értek bennem. A következtetéseket levontam, megszilárdultak, és legfeljebb új tapasztalatok módosíthatnák őket. Nem voltak épp kellemesek a konklúziók. Most is gyakran eszembe jutnak, amikor tükörbe nézek, mert ezek vésték a rövid, de immár nem múló ráncot a két szemöldököm fölé középtájban. Paradoxon, hogy életem első ráncát épp egy jóléti államban szereztem.

     Ha magára Dániára gondolok vissza, leginkább a bizarrul mérhetetlen jólét jut eszembe, ami abnormálisnak tűnik ahhoz képest, hogy mekkora a szükség a világ más részein. Ha Dániában élnék, vagy állandó bűntudattal kéne küzdenem, esetleg rengeteget jótékonykodnom, vagy érzéketlenné kéne válnom és a szükséget szenvedőket hibáztatnom a saját sorsukért, mindenesetre kirekesztenem a tudatomból a nélkülözőket. Ilyen ellentétek egyik pólusán aligha lehetnék egészséges lelkületű.
     Sokszor eszembe jut a népfőiskolai tanáraim erőfeszítése (szélmalomharca), hogy hidat kovácsoljanak emberek, nemzetek közt, nem is annyira a programozott közösségépítéssel, mint inkább a saját példájukon keresztül.

    Remélem, megmaradnak számomra a társaim, akik barátokká lettek; ez csak rajtam múlik. A népfőiskolai szemeszter legnagyobb haszna, hogy ha dánokra nem is, de számos barátra szert tettem több közép-európai országból; és velük kis hazánk határai mögött is nemzetközivé tágulhatok.
    Úgy érzem, a magyarok közül mindenkihez közel kerültem, kis kolónia voltunk a nagy csoportban. Öt hónapig egy fedél alatt élve óhatatlanul megismerjük a másikat olyannak, amilyen valójában. Nem az a fontos számomra, hogy megmarad-e ez a kapcsolat a „való világban” is, hiszen a találkozásunk előtt is volt élete mindannyiunknak, és azután is lesz; nekem sokkal többet ér az élmény, hogy olyanokat tudtam megszeretni és befogadni a világomba, akik értékrendben és életfelfogásban különböznek tőlem, akár homlokegyenest az ellenkezőt képviselik; a „való világban” valószínűleg nem barátkoztam volna össze velük. Megéltem, milyen, amikor valaki honfitárs (még ha a „haza” szó nem is kifejezetten országhatárt jelent számomra), hogy a különbségeken túl összeköt valami mély, fontosabb, és tudom, ha a kis hazánk levegőjében kavargó sok ellentét manifesztálódna, én pedig szembekerülnék egykori társaimmal – és így akármelyik honfitárssal –, nos, nem tudnám meghúzni a ravaszt egy polgárháborúban.
      Mivel számomra a haza nem országhatárt jelent, csak szükségképp azokkal kerültem mélyebb kapcsolatba, akikhez az anyanyelven keresztül könnyebb út vezetett, de ebben a viszonyban a „magyar” címke lényegtelen, csak a kapcsolódás ténye marad, megéltem azt is, hogy a másik elsősorban embertárs, és én megszeretem és befogadom őt a másságunk ellenére. Megéreztem, milyen sokat kaphatok, ha hagyom, hogy elmosódjanak köztünk a határok.
     Azt hiszem, ez az élmény hozott belém megnyugvást, nagyobb egyensúlyt.  Közelebb vitt a középpontomhoz.

a Skagen óra logója, a két egymásba olvadó tengerrel

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése