Körülbelül egy hete élénk álmom volt Dániáról. A népfőiskola utolsó hetében jártunk, amikor már fakultatívan kezeltem a programlistát, mert elfáradtam és mit se számított, áthágom-e a határokat. Álmomban kihagytam valami bulit, talán az utolsó nagy közös összeröffenést, és amikor másnap megjelentem az étkezésnél, néhányan megjegyezték, milyen kár, hogy nem voltam ott (ehhez tudni kell, hogy az ilyesmi bújtatott rendre igazítás, és valójában nem azt jelenti, mennyire hiányoztam, hanem ejnye-bejnye, észrevették, hogy nem jelentem meg valahol, ahol jelenésem lett volna; kaptam néhány ilyen udvarias, egymondatos fejmosást az öt hónap alatt, pláne, hogy a blogolásra gyakran a közösségi programok rovására szakítottam időt). Milyen kár, hogy nem voltam a bulin, mert XY (egy lengyel fiú, aki dobolt és rappelt a zenecsoportjában, méghozzá remekül rappelt) mindent beleadott, még sose rappelt ilyen hévvel, ilyen elementárisan (a valóságban a lengyel rapper fiú hazahúzott az utolsó hét előtt, a rappelés sem tartotta vissza; a távozása után tűnt fel, hogy furcsamód, ha egy dán idő előtt hazamegy, remegő hangon jelentik be a reggeli gyülekezőn, viszont arról a szemmel látható tényről, hogy a külföldiek fele kámforrá vált, hallgatnak, mint a sír). És álmomban azonnal láttam magam előtt, ahogy XY belead anyait-apait, rappel tele szenvedéllyel, ugyanakkor álmomban azt is éreztem, mennyire meggyötörtté váltam, és képtelen vagyok már ebben benne lenni.
Napokig próbáltam közel tartani magamhoz ezt az álmot, hátha segít rájönnöm, mi volt az tulajdonképp, ami bűzlött, legalábbis az én orromnak, mert egy remek intézményben nem válik öt hónap alatt meggyötörtté az ember, hanem azt érzi, ha szüksége is van szünetre, szívesen visszatérne. Ízlelgettem kicsit a képet, ahogy XY rappel teljes önátadással, és szeretetteli eufóriában tombolnak rá a többiek. Nincs ebben semmi rossz, sőt. Remek érzés feloldódni egy közösségben, egy nagyobb egészben, én sem vetem meg az ilyesmit; szintén remek dolog kiválni és adni a közösségnek.
Ám mi van, ha valaki nem ettől várja a megvilágosodást? És valóban megvilágosodás ez? Vagy csupán az afölött érzett öröm, hogy elfogadnak és szeretnek, és ezért az élményért átadom magam, használjanak fel építőanyagként, ez adjon értelmet a létemnek? Az embert sérülékennyé teszi a szükséglet, hogy elfogadják és szeressék (olyan ez a pszichének, mint az oxigén a tüdőnek), és már csak egy ügyes tekintélyre van szükség, aki biztatóan kitalálja, mi a helyes viselkedés, minden más pedig helytelenítendő. Nehéz felelősséggel használni a tekintélyt: elmosódó a határvonal, hogy szeretettel építget, vagy irányít bizonyos célok mentén; esetleg mindkettő, és kérdés, felróható-e neki a kettősség. Finomságot igényel felnőttet nevelni, no meg éberséget (a nevelt részéről), hogy kinek a szája íze szerint történik mindez.
És mi van azzal, akinek nem a közösség hozza meg a megvilágosodást, hanem a magány, a meditáció, az elmélkedés? Az közösségellenes? Sokszor gondoltam rá, hogy igazán jól felszerelt ez a népfőiskola, csak egy olyan helyiség hiányzik, aminek a csend a rendeltetése. Ahol az ember leülhet olvasni, írni (nemcsak nekem, többeknek is volt írnivalójuk a népfőiskolán, félbeszakított egyetemi dolgozatok, munkahelyi elemzések stb.), meditálni, kikapcsolni akár. Megesett, hogy kész zarándokutat jártam be a népfőiskolán egy nyugodt zugért, hiába: a szobában skype-olt a szobatársnőm, kimentem hát a folyosókonyhába, ahol rövidesen szintén megjelent valaki skype-olni, majd megpróbáltam a könyvtár-társalgót, ami az üdülővendégeké, de hamarost ott is folyni kezdett a társasági élet; úgyhogy feladtam.
Gondolkodni, ráeszmélni csak csendben lehet. A népfőiskolát azért találták ki, hogy együtt legyünk, épüljön a közösség, hogy növekedjünk, megtapasztaljuk és kibontakoztassuk a képességeinket - az már kevéssé szerepel a programban, hogy rájöjjünk a világ nagy összefüggéseire. Készen kaptunk mindent. A megkérdőjelezést nem vették jó néven.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése