Utózönge 4. - Pontosabban

     A hét elején pontosabban is meg tudtam fogalmazni, mit mondott nekem Martin Andersen Nexö azon kívül, hogy a Hódító Pelle második kötetében megmutatta a dán jóléti szocializmus színét és fonákját 100 évvel ezelőtt és 50 évvel azelőtt, hogy a dán jóléti szocializmus elkezdett volna teljes szépségében tündökölni. Hét elején a belga sör oltárán áldoztunk egy barátommal, akit a Grundfos és Dánia közvetített az életembe (a dán útnak több jótékony következménye volt számomra, így új emberek, új barátok is), és aki hozzám hasonlóan vélekedik a mitikus dán Rendszerről.
     Kettőnk eszmecseréje, no meg a jó belga sör - hogy senki dicsőségét ne vegyem el - inspirált arra a gondolatra, hogy szerintem egy jó közösség nem a kontrollált és irányított, apró egységekből tervezett szervezet, hanem a saját magáért felelős és magát alakító egyénekből, illetve az Énjükből, egyre teljesedő "világukból" alkotott társulás.
     

Utózönge 3. - Hódító Pelle

      Mielőtt Dániába utaztam a télen, a magam módján ismerkedni kezdtem az országgal: írni szerető ember lévén az irodalom felől közeledve. Nem torpantam meg Hans Christian Andersennél, tovább szörföztem a nevek között, amiket felkínált a kereső és a Kristó Nagy-féle világirodalom-történet, míg valahogy megakadt a szemem Andersen Nexőn. A szerző neve ugyanis ismerősen hangzott, és hamar rájöttem, hogy takarítás közben botlottam bele gyakran gyerekkoromban, egy könyve ugyanis ott állt a polcon. Próbáltam felkutatni a könyvet a sok összezsúfolt kartárs közül, a polcokat pásztázva a jellegzetes, az évek alatt fosszínűvé fakult barna borító után, és szerencsére még mindig azon koordináták alatt állt, mint gyerekkorom takarítása idején.
      Így került a kezembe a Hódító Pelle két kötetbe rendezett tetralógiája, olvasni is kezdtem a várakozás utolsó pár hetében, és úgy lebilincselt, hogy rövid kóstolgatás helyett majdnem a végéig ettem az első kötetet. Magához láncolt, mert még nem olvastam soha a száz évvel ezelőtti falusi és kisvárosi világ ilyen kendőzetlen és mégis szépséggel rajzolt leírását, semmi hamis álszemérem, idealizálás, a szex az szex, az ököl az ököl, a következmény meg következmény, minden halálnak megvan a maga története, és a pszichológia és szociológia összes ma ismert törvényszerűsége érvényes volt akkor is, ugyanazok a forgatókönyvek játszódtak le száz évvel ezelőtt. És a szereplők (jellemek, sorsok) hihetetlen sokfélesége, mindegyik gondosan kibontva és követve, eltűnő és felbukkanó karakterek a maguk fejlődéstörténetével, amelyek nem prototípusok, mint sok társadalmi regényben, hanem – élő egyéniségek. Hosszú évek megfigyelésével lehet csak ennyi életet összegyűjteni.
      Az első kötet végén jártam, amikor el kellett utaznom, és félbehagynom a könyvet, mert a súlylimitből persze kiszorult. Majd megelevenedett a szemem előtt a dán táj, a vidék és a kisváros, a népfőiskolai kirándulások során jártunk egy-két régi, fachwerkes, színesre vakolt tanyaépületben, no meg az autóútról mást sem láttam, csak a sárgás tájon elszórt egykori, elhagyatott vagy átalakított tanyaházakat.
      Öt hónap szünet után visszaülhettem a könyvhöz, immár élénk emlékek alapján elevenedett meg bennem a helyszín, a második kötetet kezdve a türkiz tornyos Koppenhága, miközben engem az itthoni táj vett körül, egy magyar falu és a határ. Még sosem tűnt fel, hogy itthon ilyen illatos lenne a nyár, a rengeteg vadvirág miatt, ami a faluszélen tömjénezi a levegőt, ott, ahol épp nincs vetés; mélyre szívtam ezt az új szagot, ami mindig is az enyém volt, csak eddig nem vettem észre (kamaszkoromban egyébként erős allergiám volt, hogy így szabadon asszociáljak, de megszűnt a tünet, és csak stresszes időszakokra jön vissza, de a stresszel együtt múlik is – tanulságos). Szívom a szagot és járom a falut meg a határt; fotózok is, mert nem járja, hogy az idegent megörökítem, de az otthonról nincs egy képem se.

Snitt.

     A főhőssel együtt tehát áthajóztam Koppenhágába a második kötet kezdetén, ahol háttérbe szorult a jellemek sokfélesége (bár maradt így is elég, ami kielégítheti a pszichológiai igényt), és előtérbe kerültek a mozgalmi történések. Alighanem letettem volna a könyvet ezen a ponton, mert kevésbé tudtam volna magam beleélni a szociáldemokrácia küzdelmébe és a nagy szocialista előrehaladásba – ha nem tapasztaltam volna a saját bőrömön e harc és előrehaladás jelenbeli eredményeit (a szakszervezet, szocializmus, szociáldemokraták akkor még egy csomagot képeztek, és úgy vélem, a dolgokat ma is nyugodtan a nevén nevezhetjük, még ha a szocializmus kifejezés jelenleg nem is dívik). Ahogy az egyik népfőiskolai tanár, aki Cambridge-ben tanult két évig politológiát, mondta, Dánia jelenkori arculatát, társadalmát a legerőteljesebben a szociáldemokraták formálták. Mondhatni az ő művük ez a bizonyos jóléti szocializmus. Én pedig egy szerencsés véletlennek köszönhetően a kezemben tartom a könyvet, ami a szociáldemokraták harcát és győzelmét mondja el; a tetralógia harmadik, Nagy küzdelem című fejezete épp azt a gigantikus sztrájkot mutatja be, amelynek végére a Dán Munkaadók Szövetsége és a szociáldemokraták által támogatott Dán Szakszervezetek Szövetsége az 1899-es szeptemberi egyezménnyel tett pontot, a Szakszervezetek Szövetségét mint legitim tárgyalópartnert elismerve, megnyitva ezzel az utat a szakszervezetek és a szociáldemokrácia politikai térnyerése és elképzeléseik megvalósítása felé. A Hódító Pelle ott ér véget, ahol az Utópia című bejegyzés kezdődik, és a jelenkori Dánia előzményeit beszéli el.
     Persze egy regény, még ha (szocialista) realista is, elvileg fikció. Ám a regény borítóján az szerepel, hogy Andersen Nexö önéletrajzi elemekből gyúrta a folyamot, és lerí a sok karakterről is, hogy az élet írta, legalább az elemeket, amikből összetapasztották őket. Nexö sokat átélt és látott, na.
     A második kötetet az tette érdekessé számomra, hogy feketén-fehéren benne állnak olyan meglátások, amiket száz évvel a megjelenés után a saját bőrömön éreztem (a Pelle-tetralógia negyedik része 1910-ben jelent meg), illetve Nexö olyan törekvésekre utalt, amik történelmi tényként szerepelnek Jespersen A History of Denmark című könyvében. A művet tehát a történelmi múlt teszi igazán jelentőssé, ha a szociáldemokraták elbuktak volna, a második kötet feleannyira sem lenne értékes, mint így. Az alábbiakban mindössze annyi történik majd, hogy egy-két általam kiválasztott idézetnek felvillantom a minimál-tartalomelemzését.
     Kezdjük talán az összefogás témájával, Dánia egyik fő érdemével és alapkövével, már csak azért is, mert máig tart, legalábbis a fő irányvonalakban megmaradt az egyetértés (kis hazánkban is, de bárhol a világban akkor sikerül összefogást teremteni az országhatáron belül, ha valamilyen elnyomó hatalom ellen kell lázadni, a külső ellenség eltűnése után aztán felszínre kerülnek ismét a régi viszályok és szétesik minden). Hát Dániában nem esett szét, 50 éve áll a rendszer (csak ragaszkodnak hozzá, ha már 50 évet feccöltek a megépítésébe), nem utolsósorban azért (is) sikerült fennmaradnia, mert igyekeznek alkalmazkodni az új és új kihívásokhoz, de ebbe most ne menjünk bele.

      Nézzük, milyen érzés volt az író számára részt venni a szocialista mozgalomban: „A néptömeg lenyűgözően hatott rá. Több ezer ember jött itt össze egy közös ügyért, és ő kézzelfoghatóan megértette, hogy maga is egy nagy nyájhoz tartozik. – Én is itt vagyok! – mondogatta magában ujjongva; szüksége volt arra, hogy ezt erősítgesse saját magának, és hálás volt a tegnapért. És ha az udvari szállító nem mondta volna azt, ami arra késztette, hogy belépjen! [a mozgalomba – a blogger] Akkor most ki volna rekesztve, mint valami pogány. Amit tegnap tett, valóságos keresztségi fogadalom volt; ezeknek az embereknek a társaságában másként érezte magát, mint másokéban. Mikor pedig ezerhangú énekben törtek ki – az eljövendő Új ünneplésébe kezdtek, borzongás futott rajta végig. Úgy érezte, mintha kaput nyitottak volna, és valami, ami szorongva és elnyomorítva élt benne, kitört volna a fényre.” (Hódító Pelle II., 35. o.) „A tömegek lassú erjedését vad akarat váltotta fel. A zavarból, a kaotikus összevisszaságból vonalak bontakoztak ki, közös tudat alakult ki és irányt adott. Csodálatos módon megnyugodtak, és most lassan és okosan haladtak előre az összefogás jegyében… A munkaadók küzdöttek ellenük, de leküzdeni nem tudták őket; a tömeg, mintha saját belső törvénye szerint járt volna el, mintha belső szerkezete lett volna, amelyhez idomulnia kellett.” (2. kötet, 176. o.)
     Mit is jelentett az összefogás (a nyájeffektuson, a mindenkit egybeölelő szeretetélményen és a közös tudaton túl) gyakorlati szempontból? A Dán Szakszervezetek Szövetsége az összes szakma szakszervezetét és minden település szakszervezeteit tömörítette – tehát az egyes szakmák szakszervezeteit országos méretűvé kellett kiterjeszteni és egybekovácsolni az összes szakmát – irdatlan nagyságú szervezőmunkával (szak(mák egybe)szervezése). Miért volt erre szükség? Hogyha az egyik szakma valamely településen sztrájkot hirdetett, a többi településről ne hozathassanak munkásokat a munkaadók. A „bajtársiasság” volt a közösség elsődleges szabálya, ami fölötte állt az egyén boldogulásának és kenyérkeresetének. Ha sikerült ezt betartatni, csak annyi dolga maradt az agitátoroknak, hogy elérjék, a külföldről hozott munkaerő hazamenjen vagy átálljon. Az 1899-es nagy koppenhágai sztrájk idején minden szakma leállt, és az országos méretű összefogásnak köszönhetően nem lehetett vidékről utánpótlást szerezni, csak segélycsomagok érkeztek a sztrájkolóknak.
      A tömeg összetartására és a sztrájktörők, vagyis a dezertálók lefülelésére minden nap szakmai szervezetek szerinti gyülekezőt írtak elő a nagy sztrájk idején: sorakozó és névsorellenőrzés a munkásoknak; lehet, innen ered a dánok lelkesedése a sorakozás és névsorolvasás iránt, amit a népfőiskolán tapasztaltam. Amolyan „napi harci szemle” volt ez, ahonnan ha valaki hiányzott, az okot igazolnia kellett. A lógás megakadályozására a szép szó és a „kemény kéz” taktikáját vetették be, kinél melyik volt szükséges.
      A csatlakozni vonakodó munkásokkal, majd később a sztrájktörőkkel nem bánt kesztyűs kézzel a szervezet. Aki nem velünk, az ellenünk, fogalmazódik meg többször. Néhány idézet a teljesség igénye nélkül: „… a szervezetlenek fölé helyezte őket, társadalmi fölényben levőknek érezték magukat velük szemben; belépni a szakszervezetbe egyértelművé vált a társadalmi rangban való előrehaladással. Ez sokakat megfogott, másokat meg a szomszédok erős ellenőrzése késztetett a belépésre. Az eszmék lassanként átjárták a nagy bérkaszárnyákat; akik nem akartak csatlakozni, azoknak el kellett költözniük. Úgy néztek rájuk, mint valami alantas fajzatra, és ezért külön negyedekben kellett összeverődniük.” (2. kötet, 177. o.). Hoppá, tehát sokan nem is a magasröptű eszmékért csatlakoztak, hanem a gyors társadalmi ugrásért, (mindig csak a presztízs… ), megint mások pedig – mert nem volt más választásuk, hacsak nem akartak üldözötté válni a saját otthonukban. Nézzük, hogyan viszonyultak a habozók és nemet mondók iránt: „A lógósokat megint vissza kellett hozni a szervezetbe – visszahívni vagy visszakényszeríteni; Pelle a könnyebbik végénél fogta meg a dolgot, és hagyta, hogy a számok ereje hasson a többire. Az egészen makacsokat hagyta, hogy járjanak továbbra is a saját útjukon, ha majd egészen el lesznek szigetelve, és mintegy megjelölve, nem csinálhatnak többé bajt.” (2. kötet, 184. o.). Az író többször használja a "betörni" kifejezést is.
     Ha még lennének kétségeink, azt eloszlatja a sztrájktörők iránti bánásmód (mondhatni a sztrájktörő magát fosztja meg alapvető emberi jogaitól); az író nem minden részvét nélkül, de jogosnak mutatja be a kényszerítést és annak eszközeit. Nézzük, hogyan írja le Nexö tollával a helyzetét egy sztrájktörő: „Három hónapon át zaklattak, pokollá tették a feleségem és a gyerekeim életét, hogy kifüstöljenek innen. Mikor mindez nem használt, elmentek a háziúrhoz, és kényszerítették, hogy mondjon fel nekem… Most aztán kilakoltattak az elöljáróval – mondotta eszelős nevetéssel.” (2. kötet, 264. o.). Kétségtelen, hogy a sztrájktörés a szervezet bukásához vezet, és a szabályt betartók még nagyobb nyomorához; a harcban nincs középút, nincs hely árnyalatoknak. De afelől sem marad kétség, hogy szocializmust – akár a forradalmi, akár a parlamentáris változatot – csak egyféle módon lehet építeni.
      A szakszervezetnek volt még egy szabálya a bajtársiasságon kívül: a tagdíj, aminek elmulasztásáért kizárás járt és – társadalmi szégyen. A tagdíjakból fedezték a sztrájkokat. Nem kell ahhoz csavaros ész, hogy felismerjük, a szakszervezeti tagdíjfizetési kötelezettség alakult át adófizetési kötelezettséggé, aminek mindenki ismerte és tudta már az értelmét: a közös kasszából érkeznek majd a jóléti szolgáltatások.

      Minden munkásnak egytől egyig fel kellett sorakozni a szervezet és a szociáldemokraták mögé, ha parlamenti érvényesülést, és ezen keresztül helyzetük javulását akarták, az ellenállókat lényegében üldözték. Miért volt fontos a parlamentarizmus? „… nem is azért gyakoroljuk a törvénytiszteletet, hogy a kapitalista társadalom törvényeit respektáljuk, …, de jól tudjuk, hogy jaj annak a szerencsétlennek, aki az önbíráskodás útjára lép.” (2. kötet, 156. o.). Az 1899-es harcot nem a lőfegyverek vívták.
     A szociáldemokraták a tömegekkel a hátuk mögött szép lassan egyre több mandátumot szereztek, és Nexö lényegre törően írja le az előrehaladás szerkezetét: jobb bérek, aminek következményeképp növekvő munkanélküliség – elterjedtek a gépek, és a munkaadók kevesebb munkavállalóval is ugyanannyit termeltek, márpedig minek költenének többet munkásaik fizetésére, ha máshogy is megoldhatják… Ezzel párhuzamosan a magasabb bérek felhúzták az árakat. A munkásság egy kisebb rétege valóban jobb körülmények közé került, létrejött az alsó középosztály, a többség azonban, a munkanélküliek segélyekből tengődtek, meg alkalmi munkákból, és – az érzelmi távolságtartás érdekében fogalmazzunk idegen szóval – némiképp devalválódtak, jobbára a szavazójoguk miatt maradtak értékesek.
     Nexö egyik apró jelenetében különösen jól érzékelteti, hogyan rokkantak bele sokan a fegyverropogás nélküli „nagy közdelembe”, és hogy a szabály betartását gyakran csak a kirekesztéstől való félelem miatt vállalták, mintsem meggyőződésből. A történet szerint Vidám Jakab bátyjával együtt lopásra vetemedett a nagy sztrájk idején – öreg apjukat is gondozták –, a börtön után a pálinka sem mossa le róla a tolvaj bélyegét – elgyengülés után nem jár kegyelem –, de legalább felhígítja a valóságot, ahonnan azért be-betör, mi a kötelesség, mert Vidám Jakab a választások napján ijedten és pityókásan lobogtatja a szakszervezeti tagsági könyvét – amit szavazáskor ellenőriznek –, hogy befizette ő a sztrájkjárulékot (jól tette a bátyja, hogy időben felakasztotta magát). Egyáltalán, a munkásokat szervezetten terelik a szavazóurnákhoz… A szerző rengeteg epizóddal ábrázolja, hogyan tett tönkre tömegnyi embert egzisztenciálisan és emberi méltóságában a hónapokig tartó sztrájk miatti éhezés, nélkülözés, és nem volt annyi mandátum és olyan gazdasági fellendülés, amivel ezt helyre lehetett volna hozni.
      Nexö hol szándékosan, hol alighanem önkéntelenül, a szóhasználattal elárulva magát nyújt kritikát erről a bizonyos szocializmusról (ami az ő idejében még nem jóléti), no meg a felsorakozásról. Mert mi történik, ha valaki botlik vagy pechje van, mint a főhősnek is, így vagy úgy vét a szabály ellen, és kiesik a sorból? Megszívta, mondhatjuk, és onnantól kezdve bajlódhat a tömeg szigorú szemével. Nexö van olyan felelősségteljes író, hogy a dicsőség zengedezése mellett a vesztesekről sem hallgat. És bemutatja, hogy azért az egység Dániában is bomladozott…

Snitt.

       A munkanélküliek anarchistákká, kommunistákká stb. lettek, köztük a mi csodált Nexönk is. Ennek köszönhető az a szerencsés véletlen, hogy kezembe került a dán író remek könyve, amiből a fentiekben kiszemezgettem néhány idézetet, ugyanis a szüleim polcára a kommunizmus idején (a szociban, ahogy mondani szokás) került fel a mű (történelmi környezetbe illeszkedő könyvszakma stb.), amit azóta sem adtak ki kis hazánkban; tehát annak a bizonyos kelet-európai–orosz kapcsolatnak köszönhető, ami viccek és sztereotípiák témáját képezi odaát Dániában, hogy belebotlottam ebbe a sokatmondó könyvbe, vagy inkább az jött elém, mert közölnivalója volt számomra. Nem tudom, a szerző mennyire népszerű manapság Dániában, a népfőiskola könyvtárában is megvolt tőle egy kötet, legalább nem feketelistás.
     Nexö kommunista szellemiségű kritikájának interpretálásától eltekintenék – történelmi divatok –; írói önkény. Találtam azonban egynéhány érdekes idézetet, amihez annyi elég orientációs pontként, hogy a századforduló sok eszmei áramlata közé ékelődött a pszichológia első nagy felvirágzása is.
     „Többé már nem elégszem meg azzal, hogy egy kis része legyek az egésznek, magam akarok egy egész világ lenni. Ez őrültségnek hangzik, de úgy érzem, mintha én magam lennék a mérleg egyik tányérjában, a rajtam kívül álló világ pedig a másikban. És amíg egyensúlyba hozom a mérleget, nem is gondolhatok arra, hogy a tömegek élére álljak.” (2. kötet, 396. o.). Nexö a mozgalom és a nagy sztrájk történetének bemutatásakor a tömegeket mint tudatlan gyermeket ábrázolja (többször nyúl ehhez a metaforához), akit vezetni kell, „belátásra bírni”, felvilágosítani. Majd a főhős, aki korábban a tömegek élén állt, amolyan mitikus vezér, kénytelen elvonulni, és pár évet magányos elmélkedésnek szentel (ahol olyan összefüggésekre jut, amelyeket Nexö pár bekezdés alatt megértet velünk, és amelyeknek teljes könyveket szentel majd az ezredfordulón a spirituális irodalom – a mi dán írónk tehát legény volt a talpán, vagy inkább meditáló a fenekén). A magányos elmélkedés után eltűnik a nyájszellem, és helyébe lép az én, így dőlt betűsen, legalább annyiszor leírva, mint a tömeg gyermeki lelkülete korábban. Egyenrangúvá válik a tömeg és az egyén, kollektivizmus és individualizmus, és vezetővé csak érett személyiség lehet, aki megmunkálta az énjét.
     "Vak támadások indultak meg a parlamentarizmus, a szavazati jog és a jelszavak ellen, lázongani kezdtek a rendszerben megnyilvánuló kényszer és népbutítás ellen." (2. kötet, 501. o.); a "kényszer" és "népbutítás" szavak nem az én megérzéseim, hanem egy dán író meglátásai száz évvel ezelőttről; ezúton is elnézést a parlamentarizmustól.
      Teremteni csak az egyén tud, az egyén Énje – mondja nekem a könyv –, méghozzá sok egyén Énje, de ez nem tudatlan, parancsszóra menetelő tömeg, amit különféle eszközökkel belátásra bírtak. Egy neurotikus, anarchista lapszerkesztő szájába bújtatva az alábbi mondatra bukkantam:
„ - Én nem tanácsolok az embereknek mást, hogy gondolkodjanak a saját fejük szerint.
- Ez elég veszedelmes tanács, ha követője akad.” (2. kötet, 431. o.).

Snitt.

     Ne vitassuk el Dánia dicsőségét. Összefogtak, és ha nem is kérdésekre választ kereső, megvilágosodott egyénekből, de belátásra bírt – mikből is?... felépítették az „Ígéret földjét”, ahogy a mozgalom kezdetén nevezték a célt. (Munkahelyteremtés szempontjából jól jött a második világháború utáni gazdasági fellendülés, szóval ez a gond is megoldódott egy időre.) Ami Dániában van, tényleg egyfajta tejjel-mézzel folyó Kánaán (kinek Kánaán, kinek aranykalitka): jólét, valamint a biztonság, nyugalom, rend légköre és berendezkedése, továbbá általános elégedettség a pszichológiai kutatások szerint. Sokaknak ezt jelenti az Ígéret földje. Azért hadd tegyek hozzá annyit, utoljára állítva a dán író szavait tükörként Dánia elé – és jól sejti, aki úgy érzi, hogy most játszom ki az aduászt –, hogy Nexö egyik legfőbb kritikája az anonim emberáradatot sorozó szociáldemokratákkal szemben: „Jól táplált rabszolgák gyakran megfeledkeznek a szabadságukról.” (2. kötet, 501. o.) Máshol jól abrakolt igavonókról beszél. Hát abrak, az van dögivel.
     Azt hiszem, örülök, hogy létezik Dánia, és örülök, hogy megjártam. Dániából szabadon ki lehet költözni, és hála az ösztöndíjnak és egyéb kapuknak, amiken át az országba lehet jutni, könnyű a belépés, a kelet-európaiaknak mindenképp (kollektivisták és extrovertáltak előnyben); a dán állam szeretettel várja a szorgos kezeket, fenntartani a rendszert, így alkalmazkodva a kor kihívásaihoz. Örülök, hogy létezik Dánia, azokért, akik azt választják. És örülök, hogy nem mindenhol Dánia létezik.

Forrás:
Knud J. V: Jespersen: A History of Denmark. 2004, 2011, Palgrave Macmillan.Martin Andersen Nexö: Hódító Pelle II. 1979, Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Utózönge 2. - Álom

     Körülbelül egy hete élénk álmom volt Dániáról. A népfőiskola utolsó hetében jártunk, amikor már fakultatívan kezeltem a programlistát, mert elfáradtam és mit se számított, áthágom-e a határokat. Álmomban kihagytam valami bulit,  talán az utolsó nagy közös összeröffenést, és amikor másnap megjelentem az étkezésnél, néhányan megjegyezték, milyen kár, hogy nem voltam ott (ehhez tudni kell, hogy az ilyesmi bújtatott rendre igazítás, és valójában nem azt jelenti, mennyire hiányoztam, hanem ejnye-bejnye, észrevették, hogy nem jelentem meg valahol, ahol jelenésem lett volna; kaptam néhány ilyen udvarias, egymondatos fejmosást az öt hónap alatt, pláne, hogy a blogolásra gyakran a közösségi programok rovására szakítottam időt). Milyen kár, hogy nem voltam a bulin, mert XY (egy lengyel fiú, aki dobolt és rappelt a zenecsoportjában, méghozzá remekül rappelt) mindent beleadott, még sose rappelt ilyen hévvel, ilyen elementárisan (a valóságban a lengyel rapper fiú hazahúzott az utolsó hét előtt, a rappelés sem tartotta vissza; a távozása után tűnt fel, hogy furcsamód, ha egy dán idő előtt hazamegy, remegő hangon jelentik be a reggeli gyülekezőn, viszont arról a szemmel látható tényről, hogy a külföldiek fele kámforrá vált, hallgatnak, mint a sír). És álmomban azonnal láttam magam előtt, ahogy XY belead anyait-apait, rappel tele szenvedéllyel, ugyanakkor álmomban azt is éreztem, mennyire meggyötörtté váltam, és képtelen vagyok már ebben benne lenni.
     Napokig próbáltam közel tartani magamhoz ezt az álmot, hátha segít rájönnöm, mi volt az tulajdonképp, ami bűzlött, legalábbis az én orromnak, mert egy remek intézményben nem válik öt hónap alatt meggyötörtté az ember, hanem azt érzi, ha szüksége is van szünetre, szívesen visszatérne. Ízlelgettem kicsit a képet, ahogy XY rappel teljes önátadással, és szeretetteli eufóriában tombolnak rá a többiek. Nincs ebben semmi rossz, sőt. Remek érzés feloldódni egy közösségben, egy nagyobb egészben, én sem vetem meg az ilyesmit; szintén remek dolog kiválni és adni a közösségnek.
     Ám mi van, ha valaki nem ettől várja a megvilágosodást? És valóban megvilágosodás ez? Vagy csupán az afölött érzett öröm, hogy elfogadnak és szeretnek, és ezért az élményért átadom magam, használjanak fel építőanyagként, ez adjon értelmet a létemnek? Az embert sérülékennyé teszi a szükséglet, hogy elfogadják és szeressék (olyan ez a pszichének, mint az oxigén a tüdőnek), és már csak egy ügyes tekintélyre van szükség, aki biztatóan kitalálja, mi a helyes viselkedés, minden más pedig helytelenítendő. Nehéz felelősséggel használni a tekintélyt: elmosódó a határvonal, hogy szeretettel építget, vagy irányít bizonyos célok mentén; esetleg mindkettő, és kérdés, felróható-e neki a kettősség. Finomságot igényel felnőttet nevelni, no meg éberséget (a nevelt részéről), hogy kinek a szája íze szerint történik mindez.
     És mi van azzal, akinek nem a közösség hozza meg a megvilágosodást, hanem a magány, a meditáció, az elmélkedés? Az közösségellenes? Sokszor gondoltam rá, hogy igazán jól felszerelt ez a népfőiskola, csak egy olyan helyiség hiányzik, aminek a csend a rendeltetése. Ahol az ember leülhet olvasni, írni (nemcsak nekem, többeknek is volt írnivalójuk a népfőiskolán, félbeszakított egyetemi dolgozatok, munkahelyi elemzések stb.), meditálni, kikapcsolni akár. Megesett, hogy kész zarándokutat jártam be a népfőiskolán egy nyugodt zugért, hiába: a szobában skype-olt a szobatársnőm, kimentem hát a folyosókonyhába, ahol rövidesen szintén megjelent valaki skype-olni, majd megpróbáltam a könyvtár-társalgót, ami az üdülővendégeké, de hamarost ott is folyni kezdett a társasági élet; úgyhogy feladtam.
     Gondolkodni, ráeszmélni csak csendben lehet. A népfőiskolát azért találták ki, hogy együtt legyünk, épüljön a közösség, hogy növekedjünk, megtapasztaljuk és kibontakoztassuk a képességeinket - az már kevéssé szerepel a programban, hogy rájöjjünk a világ nagy összefüggéseire. Készen kaptunk mindent. A megkérdőjelezést nem vették jó néven.