Sokat gondolkodtam azon, mi az oka, hogy ennyire nem sikerült az integráció? A kirekesztés vagy a zárkózottság felelős érte (nem tudok dönteni, melyik szó alá linkeljem be ezt a régi posztot, alighanem elválaszthatatlan a kettő)? Az is eszembe jutott, nem tévesztettem-e össze őket. Igaz, akad néhány példa diszkriminációra, például amikor a dánok együtt elmentek Aarhusba bulizni, és nem hívtak egy külföldit se. Nem gondolom, hogy kollektíven utálnának minket, valószínűleg nem utálnak többen, mint ahányan szeretnek (ha a normális eloszlás görbéjét vesszük alapul). Viszont megerősítést nyert számomra a sztereotípia, hogy északon zárkózottak az emberek; amelyik dán barátkozó (örültem, hogy végre pár kivétel cáfolja a teóriát), arról kiderült, hogy félig lengyel, de minimum van Dánián kívüli kötődése.
Persze ez a népfőiskola csak egy egészen kis szelete Dániának; viszont a dán diákok az ország minden részéről érkeztek, nemcsak Jütlandból, hanem a fővárosból, sőt Bornholmról és a Feröer-szigetekről is, és pont az a korosztály, ami most repült ki először otthonról, illetve szoros kapcsolatban él a szülőkkel - még pont az a korosztály, ami erősen magán viseli a család nyomát, ahol felnőtt. És ahogy a tanároktól hallottuk, az integrációnak nevezett ideát egyszer sem sikerült megvalósítani, pedig ez körülbelül a tíz-tizenegyedik szemeszter. Nem az szomorít el igazán, hogy nem fogadtak be, ez egy mellékes szituációs jellemző, ami pár hét múlva megszűnik, mihelyst otthon landol a gép, hanem hogy nem azt a képet viszem magammal, hogy a dánok nyitott és jó fej emberek (ez utóbbi az előbbi hiányából fakadóan ki sem derülhetett).
Megtudtam a minap, hogy egy dán fiú elárulta egy magyar lánynak, a dánokat is zavarja már a szétszakítottság, és azt is tudják, hogy ezért elsősorban ők a felelősek. Szívesen nyitnának már, de nem tudják, hogy fogjanak hozzá, és az lenne a legjobb - és ez már a könyökömön jön ki -, ha mi tennénk lépéseket. Belefásultam abba, és a többiek is eléggé, hogy mást se hallottunk a tanároktól, mint hogy nekünk kell közeledni. Tettünk is lépéseket az elején, és semmi foganatja nem volt: odaültünk közéjük az étkezőasztalnál és a különböző eseményeken, próbáltunk angolul beszélgetésbe elegyedni, amiből csak annyi lett, hogy a dánok pár mondat után visszaváltottak dánra és egymással kezdtek diskurálni. "Ahonnan mi jövünk", nem szokás olyan asztalhoz ülni, ahol nem fogadnak szívesen. Pár hét elteltével mi is összezártunk, és létrejött a kelet-európai disszidens kolónia a népfőiskolán. Én pedig levontam az út első következtetését, hogy idegenben (is) csak a földijeidre számíthatsz.
Be kell vallanom, kétarcúnak érzem az iskolát és az ösztöndíjat. Azt mondják, adni akarnak, tanítani - "segíteni". Mintha az lenne a cél, hogy nézze meg a zűrös Kelet-Európa, hogyan lehet egy országot normálisan működtetni. Kipróbálhatjuk a jólétet, dőzsölhetünk benne, akár a dánok, de cserébe működjünk úgy, ahogy ők, épp csak azt nem mondják, váljunk dánná mi is.
Eközben ők nem akarnak kapni, nem akarják, hogy hassunk rájuk. Az adás alárendelt viszony, az egyensúlyt csak a viszonzás billentheti helyre, és csak akkor, ha a viszonzás több volt az adásnál - ezzel újabb adásnak kell elindulna, így emelkedik a folyamat egyre magasabb szintre. A tanítás is csak akkor lehet kiegyenlített, ha mindkét fél tanul. Azt hiszem, ha a dán diákok tanultak is valamit tőlünk vagy ebből a helyzetből, akaratlanul és öntudatlanul tették, és a tanulság csak később érek majd meg bennük.
Miközben mást se hallok hónapok óta, mint hogy az iskolának mennyire fontos az integráció, az az érzésem, mintha nem mindenki lenne tisztában a fogalommal, aki dobálózik vele. Az integráció lényege, hogy két kultúra, közösség, csoport stb. találkozásakor mindkettő megnyílik a másik előtt, mindkét fél hat a másikra és alakul is, együttműködésük növekszik és a köztük levő feszültségek csökkennek, mígnem a távoli jövőben a kettőből új egység keletkezik, amely mindkettő színeit ötvözi. Az integráció nem azt jelenti, hogy az egyik félnek fel kell adnia önmagát, és a másikhoz hasonulnia, ezt ugyanis asszimilációnak nevezik, és következményeképp fakóbbá válik a világ, eltűnnek színek a palettáról. Az integráció lényege a kölcsönösség, hogy mindkét fél ad és mindkét fél egyenrangú. A dánok saját nyelvének propagálása a közös nyelv helyett minden, csak nem integrációs politika.
Alárendelt helyzetben vagyunk, azzal van az erő, akinél a pénz is, az diktálja a feltételeket, aki ad, mi pedig szívhatjuk a felsőbbrendűség légkörét (szar ügy a nacionalizmus alfelét szagolni). És hálával tartozunk, amiért itt lehetünk. Ha kicsit megcsavarjuk a dánok fenti kívánságát, még nekünk kellene erőfeszítést tenni azért, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk, és javuljon a szemünkben a dánok image-e.
Persze rengeteg más pontján a világnak (téridő) generálódik még ez az alaphelyzet - pont kifogtam egy ilyet, pech - automatikus következményeként a megosztottságnak és megosztásoknak. A csoport, határ, másik - márpedig megkerülhetetlen pszichológiai törvény, hogy elkülönítsem magam, hogy én legyek - megnyitja az utat, hogy a másikat le lehessen nézni (nem szükségszerű, de adott a lehetőség), gyűlölni lehessen, kirekeszteni, birkózni vele stb. Lenyomhatom, hogy érezzem, én erősebb vagyok, jobb, több, hogy vagyok valaki (ettől...) - öndefiníciók. Amíg a saját értékeimmel nem vagyok tisztában, hanem másokhoz viszonyítva határozom meg azokat, jól trágyázott a felülkerekedni vágyás táptalaja. Mindenki a saját pszichéjének kovácsa, és ezen keresztül a környezetének is. És még hajigálhatnám egymásra a pszichológia mindenféle fogalmait.
A történelmet a győztesek írják. A vesztesek játsszák szabott szerepüket. Az emberi pszichében lassan érnek meg a nagy változások (legyünk optimisták, nevezzük fejlődésnek), pszichológiai idővel évtizedekben mérhető egy tollvonás egy nemzetközi szerződésen. Hiába tekintjük történelmi múltnak, továbbra is köztünk él a berlini fal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése