Válasz

     Mit tanultam Dániában arról, hogyan lehet legyőzni a gyűlöletet, illetve hogyan nem? Ahogyan a dánok felsorakoztak és közösen, összefogással megteremtettek egy utópiát. Nincs széthúzás, egyet nem értés esetén dolgoznak rajta, hogy közelítsék az álláspontokat. Persze ehhez elengedhetetlen, hogy tiszteljék a másikat, aki ugyan nem ért egyet, de attól még egyenrangú ember, nem pedig eltörölni való söpredék, az igazságot nem látó agyalágyult stb. Tisztelet nélkül nincs párbeszéd, csak ordítozás van, ki tudja túlharsogni a másikat. Amikor a saját nézeteinket próbáljuk a másikra kényszeríteni, a másikba plántálni, énkiterjesztés zajlik, hódítás és elnyomás kicsiben. A tisztelet ott kezdődik, hogy a másik ugyanolyan egyén, létező, mint én, és neki is joga van saját tapasztaláshoz és nézetekhez.

     Mi gátolja a konszenzuskeresést? A másik zsigerből történő elutasítása; "ezzel a barommal szóba se állok, elkorcsosult minden gondolata". Ha elutasítunk valamit, azzal kiszorítjuk a tudatunkból; minél többet szorítunk ki, annál kevesebbnek lesz helye a világunkban, egyre inkább feketén és fehéren látunk. Elzárkózunk és bezárkózunk abba a kevésbe, ami számunkra elfogadható.
     Könnyen megismerszik a zárt gondolkodás. Aki reflexszerűen elvet, leértékel, nemet mond, és mindenféle furcsa érveléseket épít fel a véleménye igazolására. Aki indulatosan fordít hátat. Aki olyasmit ítél el, amiről nincs tapasztalata. A sok nem, a düh és a kacifántos gondolkodás mindig bűzlik. Az ok többnyire olyasmi, amire nem akarunk ránézni - saját magunkban. A tagadás, a racionalizálás arra szolgál, hogy elbarikádozzuk azokat a részeket a tudatunktól, amik nem férnek bele az énképünkbe (nem vetítenek ránk jó fényt). Sokszor előfordult velem, hogy irritált egy viselkedés, valakinek a stílusa, és rövidesen rájöttem, nagyon is ott rejtőzik bennem, sőt, lehetséges, hogy ezt rajtam kívül mindenki látja. Az ítélkezés is azért ingerel, mert hajlamos vagyok ítélkezni (elítélem az ítélkezést...). Hoppá. Most jut eszembe, ha irritáltságot érzünk ahelyett, hogy semleges hangulatban udvariasan közölnénk, nem értünk egyet, máris nyomra akadtunk, hogy itt valamivel saját magunkban nem tudunk megbarátkozni.
      Attól kezdve, hogy magunkban ránéztünk valamire, másban is rá tudunk nézni. Minél több dologra nézünk rá, annál inkább megtapasztaljuk, hogy egyik létezése nem zárja ki a másikat, elférnek egymás mellett (és nem szégyen, hogy nem vagyunk tökéletesek, főleg, hogy más sem az). Sokféleképpen megnyilvánulhatunk, és sokunk sokféleségéből színes egészt lehet építeni. Új színeket keverni.

     Gyűlölet nemcsak zárt gondolkodásból születhet, és az önismeret hiányából. A frusztráció, különösen a hosszan tartó, magával hozza az irigységet és a bűnbakkeresést, a feszültséget levezetendő. A gyötrelem hipnózisa nagyon jó táptalaja a gyűlöletnek. Akik szenvednek, látják azokat, akik nem vagy kevésbé szenvednek, és azokat is látják, akik minderről tehetnek, vagy csak épp a szar helyzetet súlyosbítják, és ezekre a csoportokra, akiket elkülönít a szenvedés sorompója, nagyon lehet haragudni. A frusztráció, a szenvedés úgy működik, hogy kiutat keres magának; nem lehet bebetonozott szenvedéssel létezni; továbbadással csökkenthető; így görög tovább.
     A gyűlölethez még frusztráció sem feltétlenül kell. Mint írtam, az ember úgy van összerakva, hogy csoportokba rendeződjön, együtt erősebb, így jobb az esélye a túlélésre. A saját csoportjával azonosul, a többit ellenfélnek tekinti, aki az ő erőforrásaira pályázik. A felosztás, megoszthatóság mondhatni az ember vérében van. A haraghoz, ellenszenvhez, harci kedvhez elég, ha megszületik az emberben a projekció, hogy a másik el akarja venni, ami az övé (és most ellenállok a kísértésnek, hogy vesézni kezdjem kedvenc témámat, a projekciót és összes konnotációját). A háborúhoz elég az ellenségkép. A jólét vesszőparipája kiváltképp alkalmas rosszindulatkeltésre.

      A gyűlöletet hátrahagyni olyan, mint felébredni a hipnózisból. Teljesen másfajta gondolkodásmód és érzelemcsomag. Nem azon vergődni, hogy miért nem sikerülhet, és ezért kit lehet utálni, hanem elhinni, hogy képes vagyok rá. Olyan emberekkel, dolgokkal, tevékenységekkel körülvenni magam, akik és amik örömet okoznak. Nemhiába hangoztatják annyit a dánok: foglalkozz azzal, amit szeretsz. Az ehhez vezető első lépés, hogy elültetjük a fejünkben ezt a szlogent, a többi jön magától. A mentalitásunkat sokkal könnyebb lecserélni, mint a körülményeinket; a boldogság szerencsére az előbbin múlik, nem az utóbbin. Aki jól érzi magát a bőrében, kibékült önmagával, az nem ellenséget lát a másik emberben, hanem barátot. Az van kint, ami bent.
     A legtöbb, amit a gyűlölet legyőzéséért tehetünk, ha úgy alakítjuk az életünket, hogy ne kelljen gyűlölnünk.

Hipnózis

"Mindannyian hipnózis alatt állunk, és a tudatállapotok szivárványának színei közül egy korlátolt kis sávba vagyunk hipnotizálva."

/Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa/

      Milyen itt a jólét? Súlytalan lebegés, nem a tágas térben, hanem egy burokban. Ezért viselhető kevésbé könnyen a a lét elviselhetetlen könnyűsége annak, aki a burkot látja.
     A lét elviselhetetlen könnyűsége elzsongít: a hamis szabadság érzését kelti azzal, hogy minden rendelkezésre áll, a sok játékszerrel leköti a figyelmet, eltereli. Könnyen befolyásolhatóvá tesz: befrusztrálódunk, ha megvonnak tőlünk valamit, és máris az vezérel, hogyan kaphatnánk vissza.  
     Nagy vesszőparipa a jólét, akár van, akár nincs. Komplett életpályákat terveznek rá. Ha van, mindenáron meg akarjuk tartani, meg akarjuk védeni, és másnak, kevesebbnek tartjuk azokat, akiknek kevesebb van. Ha nincs, arra áldozzuk az időnket, hogy elérjük, felépítsük. Ha nagyon nem akar felépülni, zaklatottá válunk, és úgy érezzük, hátrányt szenvedünk, megfosztanak valamitől, ami járna. Ha hosszú távon ez marad a tapasztalat, bennragadunk a negatív lelkiállapotban, és nehezen vagy egyáltalán nem tudunk változni akkor sem, ha átkerülünk a jólét oldalára.
      A kényelem és a gyötrelem hipnózisa ugyanazon érem két oldala. Ha a térképre nézünk, fel lehet osztani e mentén a területeket; érdekes kérdés, hogy mi alapján kerülnek részek a kényelemhez és mi alapján a gyötrelemhez (nem vagyok biztos benne, hogy csak közgazdaságtani válaszokat találhatunk).
     

     Képzeljük el, hogy hipnózis alatt állunk - milyen ez a helyzet? Annyit látunk a külvilágból, mint egy vak, és átengedjük egy másik embernek az irányítást (aki lát), abban bízva, hogy a mi jól(l)étünket tartja szem előtt.
      Azt tanultam a pszichológia szakon, hogy az ember semmi olyat nem tesz hipnózis alatt, amit "éber" tudatállapotban nem tenne. Ne legyenek illúzióink azzal kapcsolatban, mikre képes az ember éber tudatállapotban. 1971-ben amerikai szociálpszichológusok végrehajtottak egy érdekes kísérletet, ami a Zimbardo-féle börtönkísérletként vonult be a köztudatba. 24 középosztálybeli amerikait véletlenszerűen raboknak vagy börtönőröknek címkéztek, és berakták őket a Stanford Egyetem pszichológia tanszékének alagsorában kialakított "börtönbe", játsszanak börtönösdit. Az őrök egyenruhát kaptak, gumibotot, a foglyok pár számmal kisebb "hálóinget" rabruhának. Pusztán a helyzet és a szerepek képesek voltak aktivizálni a belül szunnyadó "ösztönembert": hagyján, hogy az őrök bántalmazták és kínozták a rabokat (verés, ételmegvonás stb.), egy részükből a szadista is előbújt, rendszeresen megtagadták a raboktól a vécé használatát, meztelenre kényszerítették őket, és nem riadtak vissza a szexuális molesztálástól sem. Amint hatalmi pozícióba kerültek (a hátuk mögött egy felhatalmazó, tekintélyes intézményrendszerrel), és kiszolgáltatták nekik pár embertársukat (akikből ellenséget kreált a helyzet), leomlott róluk a középosztálybeli máz; nem is kellett hozzá több.
       A pszichológusok annyira megijedtek a minden képzeletet túlszárnyaló eredmények láttán, hogy a tervezett időtartam fele, egy hét után leállították a kísérletet, és sürgősen pszichoterápiára utalták az összes résztvevőt (segíteni feldolgozni, mivé váltak egy társadalmi alapszituációban). (Lehet, végeztek később hasonló kísérleteket titokban - a pszichológusok etikai bizottsága nem engedélyezett volna több ilyen manővert -, verifikálni, tényleg ilyen könnyen manipulálható-e az emberi viselkedés.)

A jóléti szocializmus színe és fonákja

      Egy ideje szeretnék eljutni Kubába, akár több hónapot is tölteni ott, többek között megnézni, milyen az élet a szocializmusban. Ki hitte volna, amikor megcéloztam Dániát, hogy erre a kérdésre itt is választ kaphatok, szocializmusa ugyanis a "vén Európának" is van; igaz, karibi pezsgés helyett elmeháborító atmoszférával.
      Gondoljuk át még egyszer, mi teszi az itteni szocializmust, ha már olyan jól megtanultunk rendszerezni Dániától. Egyenlőség, mindenekelőtt, de hogyan? Egyenlő mértékben hozzáférhető szolgáltatások mindenkinek, hasonló életszínvonal, társadalmi szolidaritás (a tehetősebbek többet adnak a közösbe), a különbségek csökkentése minden téren a széthúzás és egymás iránti ellenszenv elkerülése érdekében. Sok kis egyenlő sejtből épül fel a nagy szervezet, az Egész, ami több, mint csak részei összessége.
      Ami a lelkiállapotot és az ország légkörét illeti: biztonság, nyugalom, rend.
     Mi tartja fenn mindezt, mi a központi szervező erő? Erős állam, melynek fő feladata az állampolgárok jólétéért és jóllétéért munkálkodni, testvériesen újraelosztani, gondot viselni, őrizni, ellenőrizni, hogy minden a legnagyobb rendben van-e.
      A szüleim generációja arra szocializálódott anno Kelet-Európában, hogy elég, ha dolgoznak, részt vesznek, és az állam gondoskodik a maradékról - nem nekik kell mindent előteremteni. A nagyszüleim generációja arra szocializálódott még korábban, hogyha felépítik a szocializmust a jövendő generációknak, lesz nyugdíjuk és megbecsülésük öregkorukra. Csalódtak mind - elveszett az életcél és az életfilozófia, a vezérlőelv. Én már a romokra szocializálódtam, és mire felnőttem, csak a romok romjai maradtak. Csalódtam hát én is.

    A dánok szocializmusa jóléti szocializmus. Talán nem is jut eszünkbe, annyira magától értetődővé válhat: már az is baromi nagy jólét, ha egy ország minden állampolgárának azonosan jó nívó juthat, szép ház, autó, ruhák, kellő számú elektromos kütyü, külföldi utak. Kézzelfogható és látványos eredménye van, miért érdemes az életünket az Egésznek szentelni.
    A jólét másik tünete, hogy itt mindenki azt választhatja hivatásául, amivel foglalkozni szeretne, vagy ami olyan időbeosztást tesz lehetővé, hogy sokat foglalkozzon azzal, amivel szeretne (részmunkaidő stb.). A pályaválasztás előtt álló dánoktól nem egyszer hallottam, hogy idejét érzik kitalálni, mihez lenne igazán kedvük, hiszen több évtizedet kell a munkának szentelni, és fontos, hogy jól érezzék magukat e hosszú idő alatt. Nem azt kell választani, ami esélyt ad, hogy évtizedek fáradságos munkájával egzisztenciát építsen valaki, a megfelelő egzisztencia ugyanis együtt jár a jóléti szolgáltatásokkal.
      Gondoljunk bele, nem sok hasonló jóléti intézmény létezik, mint ez a népfőiskola: semmi más célja nincs, mint hogy hónapokon keresztül a személyes növekedésünkkel foglalkozzunk és ápoljuk a közösségi életet. Igaz, érzik én némi "hidden agenda"-t a népfőiskolai programban: ahogy megtanítják, hogyan szervezzük az életünket a szabályok mentén, hogyan végezzünk csoportmunkát, és vállaljunk felelősséget bizonyos feladatokért, mintha a "Bevezetés a dán társadalomba" elnevezésű kurzust lenne hivatott helyettesíteni.
     A jóléthez természetesen hozzátartozik, hogy töméntelen mennyiségű pénz van itt. De a titok nyitja nemcsak ebben, hanem az arányokban is keresendő: a dánok nagyjából 8-szor annyit keresnek itt, mint a magyarok kis hazánkban, az élelmiszer és a kozmetikum viszont csak 2-3-szor olyan drága, mint otthon, ruhát meg ugyanannyiért lehet venni, beleértve a használtruha-boltok árait is. A lakhatás viszonylag drága, a fővárosban egy szobát bérelni szerencsés esetben 5-6-szoros, de akár 7-8-szoros áron lehet. Az egyetlen, ami fixen tartja a két ország közti egyenes arányosság szabályát, a távolsági közlekedés, ezt azonban a dánok olyan arcpirítóan drágának tartják, hogy ha tudják, kikerülik, és inkább autóznak (sőt, létezik egy honlap, ahol a távolra utazók olcsó autós fuvart szervezhetnek maguknak, ha van olyan, azonos időpontban azonos irányba utazó, aki vállalja, hogy elviszi őket), a benzin ugyanis kevéssel többe kerül itt, mint otthon, ha pedig éjszaka tankolunk, amikor olcsóbb, akkor ugyanannyit kóstál.
      Dániában csak a dánok keresik a nyolcszorosát, a külföldiek valamivel kevesebbet; pont az teszi őket versenyképessé a dánokkal szemben, hogy kevesebbért is vállalják, mert alapesetben a dánok dánokat alkalmaznak. Viszont bizonyos munkákért (főleg takarítás, pincérkedés, mezőgazdasági munka) olyan kevés fizetés jár, hogy a dánok nem, esetleg csak a dán fiatalok vállalják el szezonálisan, és ezeket a helyeket töltik fel külföldiekkel. Az átlagos kelet-európai még ennyivel is jobban jár, mintha otthon maradna, pláne, hogyha részt vesz az Egészben, őt is megilletik a szolgáltatások, és élvezheti a légkört, ami után hiába tátognak, pihegnek a szülei és a nagyszülei.
     Márpedig szükség van a sok szorgos kézre, aki adójával kitermeli a drága jóléti intézkedéseket, egy olyan országban, ahol sok a nyugdíjas és a gyerek.

     A dánok szocializmusa nem kommunizmus, nem forradalom és agresszió útján keletkezett, hanem a parlament berkein belül. Legfőképp pedig nem kívülről kényszerített - talán ezért is maradhatott fenn ellentétben a kelet-európaival, és ezért nem igényel különösebb terrort a fenntartása, nem kell röghöz kötöttség, állami cenzúra stb. Tüntetésekről nem hallani, a külföldre települő dánok is visszatérnek pár év után, mert rájönnek, hogy mégiscsak az a legjobb, amibe belenőttek.
      Tehát itt demokratikus szocializmus van, a rendszer széles társadalmi konszenzus bázisán épült ki, minden elemnek fel kellett sorakozni az Egész mögé, hogy működőképes legyen. A dánok nem megtisztították a társadalmat a nemkívánatos elemektől, hanem néhány évtized alatt átszervezték magukat. A parlamenti pártoknak szintén egyet kell érteniük az alapelvekben, a megvalósítás mikéntjében lehetnek eltérések; amikor a dán parlament adócsökkentésekről tárgyal, ez alatt körülbelül 5 %-ot ért, ami a magas adókhoz képest nevetségesen kicsinek hangzik, bár néhány szolgáltatást ennyitől is ki kéne venni a csomagból. A dán pártok nézetkülönbségei nem olyan mértékűek, hogy rendszerváltással fenyegetnének.
     Gondolom, semmi újat nem mondok azzal, hogy a dán társadalom eléggé kollektivista. Elgondolkodtam azon, mennyi marad az egyén választási szabadságából? Van a pszichológiának egy nagyon individualista fogalma, az önmegvalósítás, vagyis személyiségünk kiteljesítése, azzá válni, amivé adottságaink és céljaink által válhatunk, minden képességet maximálisan előbányászni önmagunkból. Az önmegvalósításba abszolút belefér, hogy az ember egy nagyobb egészben találja meg a helyét, de ezenkívül egy csomó minden más is: feljutni egy ranglétra tetejére, elmélyülni különböző filozófiákban, a tanítás és alkotás különböző válfajai, a testünket fejleszteni, mindig új helyre vándorolni stb; sok az egyénfókuszú motiváció. Mindezt Dániában is meg lehet tenni, de - úgy érzem - itt mellékes motivációként mindig jelen kell lennie, hogy a társadalomnak is hasznára légy, illetve bármit teszel, az Egészbe illő, azt fenntartó életpályamodellt válassz - termelj profitot és fizess adót belőle, legyen családod, hogy a rendszer a jövő generációkban is tovább élhessen. Mindegy, hogyan szenteled az életed az egésznek, csak szenteld - ennyivel tartozol mindazért a sok jóért, amit kapsz és kaptál, amíg felnőttél. Anarchizmus és társadalmon kívüliség nem fér bele, kivéve ha annyi turistát, vagy más módon annyi pénzt hozol az államnak, mint Christiania (a dánokkal lehet tárgyalni). Kalandozhatsz, élhetsz a saját szád íze szerint, de csak az Egész határain belül.
      Ezt az életvitelt nyújtja hát a jóléti szocializmus színe és fonákja. Lehet rajongani érte vagy kevésbé szeretni, az azonban tagadhatatlan, hogy működik flottul. A személyes konklúzióm az Egészt illetően is ugyanaz maradt, mint amit a Részével kapcsolatban éreztem nem egészen egy hónappal az érkezésem után: a biztonságért a szabadságunkat kell feláldozni.
       

Kitchen duty vol. 2

     A hátralevő pár hétben a lakófolyosók kezébe kerül a diákok konyhai kötelességeinek menedzselése: minden lakófolyosóra egy hét jut, és minden folyosó maga osztja be, melyik lakó mikor kerül sorra. Mondhatni ez a főpróba a kirepülésünk előtt: képesek vagyunk-e felelősséget vállalni és magunk megszervezni egy feladatot, tanári gyámkodás és szankciók nélkül (a hátralevő idő rövidsége miatt már nincs lehetőség extra konyhai munkára delegálni a lógókat, mint korábban).
     A válasz alighanem az lenne, hogy nagyjából, mert a feledékenyebbeknek persze nem a kitchen duty a legfontosabb észben tartandó programja. Paradox módon ez mégsem ment a hatékonyság rovására: amikor tegnap ebéd után egyedül álltam neki, ugyanannyi idő alatt majdnem annyit elvégeztem, mint amikor hatan tapostuk egymás lábát az első alkalommal. Az ügyeletes tanár pont a műszak végére előkerített még kettőt a maradék három közül, akiknek a papírforma szerint jelenésük lett volna a konyhában - ha szankció nincs is, a tanári rábeszélés továbbra is hatékony. Ma este hárman jelentünk meg a négyből, és pont ennyi végezte kényelmesen és eredményesen a munkát; nem sok újat mondok azzal, hogy a hatékony munkavégzés és a pozitív légkör záloga a racionalizálás. Nyugalom, olajozottság, tisztuló edények.
     Több mint négy hónapja viselik gondunkat szünet nélkül a népfőiskola tanárai és sok alkalmazottja. Már hiányérzetem van attól, mondhatni természetellenes, hogy mindenért csak ki kell nyújtanom a kezemet, és ott van; akár egy principessa. Elmúlt az amiatt érzett régi fáradtság, hogy minden számba tett falatot magamnak kell előteremteni, reggeltől estig a vállamra nehezedik az öngondoskodás kényszere. Ismét képesnek érzem magam gondot viselni.

Bjerringbrói felfedezések

     Egy hete kitört a nyár, és immár okkersárgából zöldbe ment át egész Dánia. Az évszakváltást nem lehet nem észrevenni, megszűnt az ingadozó, szeles, gyakran esős idő, ami mindig a bolondját járatta velem, valahányszor azt hittem, végre nekivetkőzhetek; a helyére beáramlott az egyenletes meleg. Olyan a hőség, mint otthon késő tavasszal vagy egy emberbarátibb nyári napon, a tanárok felhívták a figyelmünket, hogy kapcsoljuk le a fűtést, és előhúztam a szekrény mélyéről a nyári ruhákat, amikről azt hittem, feleslegesen túráztattam meg őket Dániában.
     A lehető legtöbb időt töltjük a szabadban - a hosszú tél után nagy kincs a fény. Amennyire lehet, az órákat is kiköltöztetjük (a jógát, a zenélést), kint eszünk (ha találunk árnyékos asztalt), kint heverünk a fűben egy könyvvel (vagy a laptoppal, mert ott is van térerő), néhányan a szabadban alszanak, mert Dániában ez kedvelt szokás. Míg télen kihaltnak tűnt a vidék, néma és üres utcák, most biciklisek tekernek mellettünk a kerékpársávon, sok a gyalogos, és az erdőt ellepték a futók és a kutyát sétáltatók. Viszont megdőlni látszik az a benyomásom, hogy a dánok nem szeretik a rongyrázást (pedig sokszor hallottam itt kipellengérezni a flancot), ugyanis olyan autók jelentek meg a kis Bjerringbróban, amiket télen nem láthattunk, kabriók, BMW-k, tegnap pedig elhajtott mellettünk egy Lamborghini. Lehet, egy-két dán garázsban külön nyári kocsikat tartanak, szimplán hogy időnként abban mutogassák magukat a városka utcáin, viszont sajnálnák őket a zord télben koptatni.

     Apránként fedeztem fel a kis Bjerringbrót, ahogy az idő enyhült, és egyre több sétát tett lehetővé. Több héten keresztül visszatértem minden részre, mielőtt új irányba indultam volna - addig, míg már ismerősnek tűnt, és elvesztette újdonságízét (de nem a varázsát). Ha a népfőiskola előtt állva szembefordulunk a belvárossal, jobbra folynak a patakok, több lassú, tükrös patak rajtuk átívelő kis színes hidakkal, egy helyen fákkal körülvett víztározóvá duzzadnak. Közvetlenül az iskola mellett nagy sportpálya, gondolom a sok sportkörnek, ami olyan népszerű Dániában. Az iskola mögött pár percnyire egy kis mesterséges tó, öt perc alatt körbejárható az egész, körülötte fák és vadkacsák, amiknek télen-nyáron a tó a lakhelye, az emberektől pedig nem félnek, teljes lelki nyugalommal tipegnek fél méterre tőlünk, vagy pihennek, amikor mi tipegünk mellettük. Az iskola bal oldalán húzódik hosszú csíkban az erdő, patakkal, ösvényekkel, sűrű, lélegző fákkal. A város közepén rövid sétálóutca, üzletekkel, sárgára vakolt hotellel, meg egy nagy téglaépület kék üvegberakással, a könyvtár-mozi-közösségi ház komplexum. A "belvároson" túl, egy emelkedő tetején nagy fehér templom (amilyen minden dán falunak van), belsejét sok faberakás díszíti, körülötte pedig temető (mint minden dán templom körül), rendezett parcellák, gondozott sírok, szép kilátás az emelkedőről, csend, megpihenés; egyik kedvenc sétálóhelyem. Szintén a "belvároson" túl, csak másik irányban folyik a Gudenaa folyó, partján tisztás, padok, stég, melegben ott beachel a város, a folyón pedig egymást követik a kenuzók, esténként a folyópartra jár inni a bjerringbrói aranyifjúság.
      Bjerringbro a részletekben hordozza szépségét, ami azonban rejtve marad a harsányságra szomjazó szemek elől. Az egyszerű téglaházakat gyönyörű udvar veszi körül ilyenkor tavasz végén, nyár elején, a pázsit gondosan nyírt, és alig férnek el egymástól a burjánzó virágok. Akinek szerencséje van, és a kertje alatt folyik a patak, székeket, asztalokat telepít a patakpartra. Mindig elfelejtem említeni, talán mert annyira evidens, hogy a házakat nem választja el egymástól kerítés (nem is kell oda, ahol ritka a tolvaj). Gyakran észre sem veszem, melyik járda és melyik már magánterület, és véletlenül egy bejárati ajtó előtt találom magam. Azt is szeretem itt, hogy többnyire köszönnek egymásnak az emberek, legalább egy fejbiccentéssel - köszönök hát én is mindenkinek. A faluban, ahol kis hazánkban felnőttem, ez a szokás már kiveszőben van, pedig a lakosság csak harmada Bjerringbróénak - az én falum igyekszik kertvárossá avanzsálni.

     Egészen biztosan említettem már, a 7500 fős Bjerringbro a Grundfosnak köszönheti, hogy félig-meddig kiemelkedett a falusorból (hogy miért nem egészen, arra utaltam egy korábbi bejegyzésben). A Grundfos egy szivattyúgyártó cég, amit 1945-ben alapítottak Bjerringbróban, a monda szerint egy építész, aki háztervezés közben jött rá, hogy amíg emberiség létezik, szennyvíz is lesz, és ebben van a nagy üzlet. A mérnök valami spéci motort is kifejlesztett a szivattyúhoz, és annyira bejött a business, hogy a Grundfos mára 55 országba terjedt tova, de hűséges lévén szülőföldjéhez, továbbra is itt működteti a főhadiszállást, garantálva ezzel a környék felvirágzását és elegendő munkalehetőséget. Bjerringbro beszippantja (a Grundfos pedig felszívja) a letelepülőket. (Másik példa: a Lego hasonló lokálpatriotizmusának köszönhetően Billund olyan várossá nőtte ki magát, aminek repülőtere is van.)
     A Grundfost a népfőiskolán is csak a jótevőnként emlegetik, hiszen gyakran itt szállásolja el a külföldről továbbképzésre vagy néhány hetes-hónapos munkára érkezőket, a múlt héten valami nagy meetinget is ide szervezett, úgyhogy a diákok be is lettek fenyítve, ne csináljanak nagy ramazurit, amíg a Grundfos itt van, profinak, otthonosnak és jó vendéglátónak kell lennie az iskolának, ha meg akarja állni a helyét az üzleti életben. Elképzelhető, csöppen egy-két korona a Grundfostól jótékonyságképp is a népfőiskolához. Míg a Grundfos a gazdasági, addig a népfőiskola a kulturális hátteret meg az idegenforgalmat nyújtja Bjerringbrónak: az itt rendezett koncertek egy részére külsősök is jöhetnek (ha megveszik a belépőjegyet), no meg hétről hétre újabb üdülővendégek érkeznek a népfőiskolára a kedves hely vendégszeretetét élvezni, és minden szemeszterben újabb adag fiatal csődül ide, megismerni Bjerringbro nevét és a boringbrói barátságos életvitelt.
     A Grundfoshoz magyarok is jönnek pár hétre-hónapra. Hoznak otthonról egy-két szükséges apróságot, hamar jó baráttá válnak, és üdítő egy honfitárs, aki kívül van a népfőiskolai valóságon. Meg lehet tudni egy-két érdekes dolgot a cégről, például ha fizetésben nem is a legjobb, fizetésen kívüli szolgáltatásokban igen (ragadós az anyáskodó szocialista mentalitás), vagy hogy a Grundfosnál is gondot okoz az angol nyelv korrekt használata nemzetközi munkatársak jelenlétében. Megtudtam azt is, miben különbözik a dán munkáltatói habitus például a némettől: a Grundfosnál nem érvényes a szokásos vállalati hierarchia, a felettes inkább partner, mint főnök, nem irányít, hanem hagy kibontakozni, de nem is vállalja helyetted a felelősséget. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy népfőiskolai tanár viszonyul a diákjaikhoz: megmutatja a lehetőségeket a szárnypróbálgatáshoz, de nem azt várja, hogy csináld utána, hanem hogy találd meg a saját utad a kínálatból; inkább mentor (mester?), mint oktató.
     Amikor egy grundfosos magyar hazamegy, a fájó búcsút enyhíti, hogy nemsokára úgyis érkezik más - mindenki pótolható, tanítja a multinacionális környezet. A Grundfos tehát társaságot szolgáltat, s ezen keresztül időnként sört, bort, teát vagy ami kell (Grundfos-based Magyar Vöröskereszt a csóró diákok számára), kölcsönadja a mosókártyáját (Grundfos-financed), ha elfelejtettem pénzt tenni a sajátomra. A Grundfos tehát Bjerringbro és a népfőiskola jóléte mellett az én prosperitásomat is garantálja.

Konklúziók

     Sokat gondolkodtam azon, mi az oka, hogy ennyire nem sikerült az integráció? A kirekesztés vagy a zárkózottság felelős érte (nem tudok dönteni, melyik szó alá linkeljem be ezt a régi posztot, alighanem elválaszthatatlan a kettő)? Az is eszembe jutott, nem tévesztettem-e össze őket. Igaz, akad néhány példa diszkriminációra, például amikor a dánok együtt elmentek Aarhusba bulizni, és nem hívtak egy külföldit se. Nem gondolom, hogy kollektíven utálnának minket, valószínűleg nem utálnak többen, mint ahányan szeretnek (ha a normális eloszlás görbéjét vesszük alapul). Viszont megerősítést nyert számomra a sztereotípia, hogy északon zárkózottak az emberek; amelyik dán barátkozó (örültem, hogy végre pár kivétel cáfolja a teóriát), arról kiderült, hogy félig lengyel, de minimum van Dánián kívüli kötődése.
     Persze ez a népfőiskola csak egy egészen kis szelete Dániának; viszont a dán diákok az ország minden részéről érkeztek, nemcsak Jütlandból, hanem a fővárosból, sőt Bornholmról és a Feröer-szigetekről is, és pont az a korosztály, ami most repült ki először otthonról, illetve szoros kapcsolatban él a szülőkkel - még pont az a korosztály, ami erősen magán viseli a család nyomát, ahol felnőtt. És ahogy a tanároktól hallottuk, az integrációnak nevezett ideát egyszer sem sikerült megvalósítani, pedig ez körülbelül a tíz-tizenegyedik szemeszter. Nem az szomorít el igazán, hogy nem fogadtak be, ez egy mellékes szituációs jellemző, ami pár hét múlva megszűnik, mihelyst otthon landol a gép, hanem hogy nem azt a képet viszem magammal, hogy a dánok nyitott és jó fej emberek (ez utóbbi az előbbi hiányából fakadóan ki sem derülhetett).
      Megtudtam a minap, hogy egy dán fiú elárulta egy magyar lánynak, a dánokat is zavarja már a szétszakítottság, és azt is tudják, hogy ezért elsősorban ők a felelősek. Szívesen nyitnának már, de nem tudják, hogy fogjanak hozzá, és az lenne a legjobb - és ez már a könyökömön jön ki -, ha mi tennénk lépéseket. Belefásultam abba, és a többiek is eléggé, hogy mást se hallottunk a tanároktól, mint hogy nekünk kell közeledni. Tettünk is lépéseket az elején, és semmi foganatja nem volt: odaültünk közéjük az étkezőasztalnál és a különböző eseményeken, próbáltunk angolul beszélgetésbe elegyedni, amiből csak annyi lett, hogy a dánok pár mondat után visszaváltottak dánra és egymással kezdtek diskurálni.  "Ahonnan mi jövünk", nem szokás olyan asztalhoz ülni, ahol nem fogadnak szívesen. Pár hét elteltével mi is összezártunk, és létrejött a kelet-európai disszidens kolónia a népfőiskolán. Én pedig levontam az út első következtetését, hogy idegenben (is) csak a földijeidre számíthatsz.

     Be kell vallanom, kétarcúnak érzem az iskolát és az ösztöndíjat. Azt mondják, adni akarnak, tanítani - "segíteni". Mintha az lenne a cél, hogy nézze meg a zűrös Kelet-Európa, hogyan lehet egy országot normálisan működtetni. Kipróbálhatjuk a jólétet, dőzsölhetünk benne, akár a dánok, de cserébe működjünk úgy, ahogy ők, épp csak azt nem mondják, váljunk dánná mi is.
     Eközben ők nem akarnak kapni, nem akarják, hogy hassunk rájuk. Az adás alárendelt viszony, az egyensúlyt csak a viszonzás billentheti helyre, és csak akkor, ha a viszonzás több volt az adásnál - ezzel újabb adásnak kell elindulna, így emelkedik a folyamat egyre magasabb szintre. A tanítás is csak akkor lehet kiegyenlített, ha mindkét fél tanul. Azt hiszem, ha a dán diákok tanultak is valamit tőlünk vagy ebből a helyzetből, akaratlanul és öntudatlanul tették, és a tanulság csak később érek majd meg bennük.
     Miközben mást se hallok hónapok óta, mint hogy az iskolának mennyire fontos az integráció, az az érzésem, mintha nem mindenki lenne tisztában a fogalommal, aki dobálózik vele. Az integráció lényege, hogy két kultúra, közösség, csoport stb. találkozásakor mindkettő megnyílik a másik előtt, mindkét fél hat a másikra és alakul is, együttműködésük növekszik és a köztük levő feszültségek csökkennek, mígnem a távoli jövőben a kettőből új egység keletkezik, amely mindkettő színeit ötvözi. Az integráció nem azt jelenti, hogy az egyik félnek fel kell adnia önmagát, és a másikhoz hasonulnia, ezt ugyanis asszimilációnak nevezik, és következményeképp fakóbbá válik a világ, eltűnnek színek a palettáról. Az integráció lényege a kölcsönösség, hogy mindkét fél ad és mindkét fél egyenrangú. A dánok saját nyelvének propagálása a közös nyelv helyett minden, csak nem integrációs politika.

     Alárendelt helyzetben vagyunk, azzal van az erő, akinél a pénz is, az diktálja a feltételeket, aki ad, mi pedig szívhatjuk a felsőbbrendűség légkörét (szar ügy a nacionalizmus alfelét szagolni). És hálával tartozunk, amiért itt lehetünk. Ha kicsit megcsavarjuk a dánok fenti kívánságát, még nekünk kellene erőfeszítést tenni azért, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk, és javuljon a szemünkben a dánok image-e.
     Persze rengeteg más pontján a világnak (téridő) generálódik még ez az alaphelyzet - pont kifogtam egy ilyet, pech - automatikus következményeként a megosztottságnak és megosztásoknak. A csoport, határ, másik - márpedig megkerülhetetlen pszichológiai törvény, hogy elkülönítsem magam, hogy én legyek - megnyitja az utat, hogy a másikat le lehessen nézni (nem szükségszerű, de adott a lehetőség), gyűlölni lehessen, kirekeszteni, birkózni vele stb. Lenyomhatom, hogy érezzem, én erősebb vagyok, jobb, több, hogy vagyok valaki (ettől...) - öndefiníciók. Amíg a saját értékeimmel nem vagyok tisztában, hanem másokhoz viszonyítva határozom meg azokat, jól trágyázott a felülkerekedni vágyás táptalaja. Mindenki a saját pszichéjének kovácsa, és ezen keresztül a környezetének is. És még hajigálhatnám egymásra a pszichológia mindenféle fogalmait.
     A történelmet a győztesek írják. A vesztesek játsszák szabott szerepüket. Az emberi pszichében lassan érnek meg a nagy változások (legyünk optimisták, nevezzük fejlődésnek), pszichológiai idővel évtizedekben mérhető egy tollvonás egy nemzetközi szerződésen. Hiába tekintjük történelmi múltnak, továbbra is köztünk él a berlini fal.

Fékek és ellensúlyok

     Tudom, hogy agyoncsépeltem már a dán nyelvvel kapcsolatos komplexusaimat, de hadd csépeljek rajta még egy utolsót. Nem feltétlenül csak a dán diákokon múlt, hogy nem találtunk közös nyelvet, a tanárok sem forszírozták minden esetben a kiegyenlített kommunikációt. Például  a lakófolyosók jelentős részén nem angolul folynak a heti megbeszélések, még azok közül sem mindegyiken, ahol sok a nemzetközi diák. Ha a folyosóvezető tanár úgy gondolta megfelelőnek, az alapnyelv maradt a dán, a sok külföldi diák meg csak bámulhat kukán a találkozókon; hiába jelezte egy lengyel lány az egyik folyosón a tanárnak, hogy ez így nem korrekt, vegyék tekintetbe, hogy a folyosón sokan nem értik - mint halottnak a csók, annyit ért. Sok múlik a felelős tanár személyiségén. Az én folyosómon azután nem sokkal, hogy szóltam Linének, a vezető tanárnak, ez így nem járja, elkezdtek figyelni arra, hogy a fontos ügyeket angolul vitassák meg (pl. buliszervezés), de legalább időnként fordítsanak, pedig oda, ahol én lakom, csak három nemzetközit telepítettek. Különösen az egyik lány tartotta szem előtt, indítványozta mindig, hogy a dánok is beszéljenek angolul, alighanem őt tehette meg Line kommunikációfelelősnek.
      Az igazgatónő számtalanszor felhívta a külföldi diákok figyelmét, nemcsak privátban, hanem jól hallhatóan mindenki előtt, tanuljanak dánul azért, hogy tudjanak beszélgetni a dán diákokkal. Körülbelül egy hónapig volt dán nyelvóránk a szemeszter elején. Jobbára csak arról szólt a fáma, hogy mi szedjük fel pár hét alatt társalgási szinten a dánt, de arról nem, hogy talán a dánok is használhatnák az angolt, amit tízegynéhány éven keresztül jó színvonalon tanultak. Dániában nagy hangsúlyt helyeznek az angol nyelvoktatásra - közös nyelv nélkül nincs üzlet, nincs pénz, márpedig Dánia szeret ügyesen forogni a nemzetközi porondon. Ám a népfőiskolán mintha szublimálna az angoltudás, és beáramlana helyére a nemzeti öntudat. Igazából hálásak lehetünk, hogy a reggeli gyülekezőkön lefordítják, amikor a programokról van szó, bár a rövid előadások, amiket mindenféle érdekes témákban tartanak ébresztőként, többnyire dánul hangzanak el, és nekünk nem is kell részt venni.
     Számomra a dán a kirekesztés nyelve (bár ezt lehet, említettem már, ha igen, elnézést az ismétlésért), és akkor se tanulnám, ha ez lenne az utolsó megmaradt nyelv a Földön, na jó, talán akkor. Pedig bő négy hónap után már kezd ráállni a fülem az elharapott végű dán szavakra, időnként meg is értem, már amennyit a vékonyka szókincsem lehetővé tesz.

    Remélem, a fenti sorokból kiérezhető, hogy az igazgatónő időnként mást mond és mást mutat, egyszer nagyon a szívén viseli az integrációt (például lehetővé teszi a jövőben, hogy a külföldi diákok is felvegyék a dánok hétfő-keddi óráit, hogy ne legyenek annyira elkülönítve), máskor meg mintha mostohagyerekeként kezelné. A pszichológia ezt nevezi double bindnak, kettős kötésnek, vagyis amikor valaki mást mond és mást mutat, és a jelenséget sokan összekötik a skizofréniával; magyarán a kutatók szerint az ember könnyen szétesik attól, ha nem tud eligazodni, mi a helyzet, A vagy B, mert a helyzet egyszerre mindkettő. Az ironizálástól eltekintve tévedni emberi dolog, senki nem képes mindig jó döntést hozni, vagy mindenki számára jó döntést hozni.
     Ugyanakkor erősen befolyásolja a mindennapjainkat a vezető (igazgatónő, folyosóvezető tanár, órát tartó tanár stb.) személyisége, "vezetési stílusa", hiszen az ő elvárásait követik az "alatta állók". Itt a vezető semmiképp sem elnyomó hatalom, hanem a köz ügyét hivatott szolgálni, és rátermettsége emelte a posztra. Mint például az igazgatónőnket, akinek leginkább érdeme, hogy az iskola remek állapotban van, nagy a bőség, dübörög az üzlet, és szervező- és irányítóképessége mellett megvan az az előnyös tulajdonsága, hogy a népszerűtlen intézkedéseket is megrezzenthetetlen mosollyal jelenti be.
      Nem kell ide elnyomó diktatúrát vizionálni, nem vagyunk kitéve semmilyen egyszemélyes önkénynek. Ugyanis épp a kollektív takarításos eset illusztrálja jól, hogy van lehetőség korrekcióra egy-egy hibás döntés esetén, no meg a tegnapi és a mai poszt is jelzi, hogy megengedett többféle minta követése. A vezető tévedéseit felülírhatja egy beosztott is, nem dől össze a világ (a rendszer), a hibákból tanul mindenki, és a kijavításukból. Ezért kellenek a fékek és ellensúlyok.

Jelentések

     Még annyit tennék hozzá a tegnapi bejegyzéshez, hogy amikor a húsvéti szünet után kihagytuk azt a bizonyos kerékpártúrát, nem az a tanár folytatta le a vizsgálati eljárást, akinek az óráját ellógtuk, hanem az igazgatónő. A háttérben alighanem az áll, hogy a tanár nem minket kérdezett meg, hogy helló, mi van, hanem szaladt az igazgatónőhöz, és felsőbb szintre tolta az ügyet. Tehát bepanaszolt minket.
     Egy ideig még ferde szemmel nézett ránk a tanár (már nem), és élt bennünk a gyanú, hogy jelent, valahányszor észreveszi, hogy egy külföldi diák megszegte a népfőiskola egyik apró szabályát. Egyébként többféle kontextusban is elhangzott, hogyha bárki olyat észlel, ami szerinte nincs rendben, szólhat az igazgatónőnek; ki tudja, hogy ezek a négy fal között elhangzott beszámolók (ha voltak) mennyire befolyásolták az életünket. Emlékezzünk, amikor felhúztam magam valamin a lakófolyosóm működésével kapcsolatban, én is a folyosóvezető tanárhoz fordultam. Minek szépítsem, tényleg adja magát, hogyha van vezetés, aki elegyengeti a köz ügyeit, hozzá utaljuk a problémát, és ne magunk próbáljuk összetákolni.
      Persze egészen mást jelent jelenteni itt és ahonnan mi jövünk (ahogy az igazgatónő definiált minket). Otthon aki jelent - besúgó, ügynök, a hatalom szolgája, aki hátba támadja, elárulja a felebarátját (szituációs jellemzőkbe most ne menjünk bele).
     Itt se jelent azért mindenki. Pár hete egyik szerda este privát partit tartottunk az egyik lakófolyosón, mert másnap hazautazott két lengyel lány, haza kellett menniük a szemeszter vége előtt. Szerda estére nincs buli iktatva a hivatalos programba, legfeljebb ha koncertet szerveznek. Hangosak is voltunk, és 11 után megjelent az ügyeletes tanár a buliban, felbukkant diszkréten, evett egy szelet süteményt, megmutatta magát, és távozott is, én pedig értékeltem a jelzésértékű eleganciát, amin angol hatást éreztem, amit a tanár alighanem Cambridge-ben szedett magára, mert ott tanult politológiát. E néma intermezzo után lehalkítottuk a zenét, szó nélkül. S mivel az ügy nem került említésre a reggeli gyülekezőn, ahol a rendreutasítások szoktak elhangzani, a tanár vélhetően nem kategorizálta az esetet a jelenteni való, súlyos kihágások közé.
     Valamelyik külföldi diáktól hallottam, hogy egy dán egyedülálló anyuka úgy ütötte meg a bokáját, úgy vesztette el az egyedülálló szülőknek járó tetemes állami juttatást, hogy új kedvesét meglátta a szomszéd, aki értesítette a hatóságot az átalakult helyzetről. Arra vonatkozóan nem tartalmazott pontos információt a pletyka, hogy az új társ élettárs is volt-e. Mindenesetre a jelentéstevési kedvre utaló apró momentumok nyomán a külföldi diákokban kialakult a nézet, hogy a dánok egymásra is kihívják a rendőrséget, hogy segítsék a felebarátaiknak betartani a szabályt.

Lázadunk

      Ugorjunk vissza az időben, a húsvéti szünet utánra. Történt akkoriban pár apróság, ami figyelmet érdemelhet. A húsvéti szünet utáni kedden a külföldi diákok háromnegyede ellógta az "international" órát. Nem kell véres okokra gondolni: a tanár, akit épp akkoriban osztottak be hozzánk, biciklizést tervezett (írt elő) - zuhogó esőben. Csak kinéztem az ablakon - valószínűleg egy időben a többi társammal -, konstatáltam, hogy szakad, magamban végigzongoráztam, hogy nincs vízhatlan ruhám, és nem jelentem meg a találkozóhelyen. Egy ember hiánya csak nem tűnik fel, csakhogy sok kicsi sokra ment, és szemet szúrt. Ez után nem sokkal került sor arra a bizonyos megbeszélésre, amikor felmerült, a tanárok hogyan segíthetnék jobban az integrációt. Az igazgatónő arra is rákérdezett, miért nem mentünk a biciklis kirándulásra, "lehet, hogy ahonnan mi jövünk, nem szokás kirándulni, kimenni a szabadba, de itt Dániában igen". Elmagyaráztuk, hogy ott is szokás, ahonnan mi jövünk, csak nem szakadó esőben.
      A népfőiskolán gyakran előfordul, hogy 1-2 ember nem látogatja az órát (dán, külföldi egyaránt), de csoportos távolmaradásra nincs sok (ittlétem óta nincs) precedens. S mit csinál a kelet-európai diák, ha nem tetszik valami? Lóg, akár tömegesen. Ami nem veszi ki magát jól egy olyan közegben, ahol az emberek a jelenlétükkel építik a rendszert. A kelet-európai hagyományokat Dániában sem lehet megtagadni, protestálnivaló itt is akad (mindenhol), elnyomás, igazságtalanság, amire rá lehet repülni, a tüntetés módját pedig a helyszín (közösség, társadalom) szabja meg. A kelet-európaiak a hiányukkal tüntettek a dán népfőiskolán.
      A népfőiskolai vezetés nem zárt minket pincébe, nem állított pellengérre, nem fenyegetőzött kirúgással. Némi idő elteltével megkérdezte, mi volt a baj (ha már nem mondtuk el magunktól). A tanár, aki a vizes biciklizést szervezte, az incidens után egy héttel, miután szintén nem repestünk lelkesen egy fagyoskodással telt hétfői kirándulástól, leadott minket, és másik tanár vette át az órát. Azóta nem történt hasonló ügy, az idő is javult lassan (ha épp nem, benti programot szerveztek), és mi örülünk minden kiruccanásnak.
      Bár amikor ezen a poszton gondolkodtam (mielőtt írni kezdtem), eszembe jutott, hogy az a bizonyos epizód a kollektív takarítással igencsak egybeesett az óráról való távolmaradásunkkal, emlékszünk, amikor a külföldi diákokat többlettakarításra akarta ítélni a népfőiskola (az igazgatónő, meg gondolom a tanári kar egy része), de az egyik tanár megmentett minket. Akkor átfutott rajtam, hogy mi van, rendre akarnak tanítani - de elhessegettem, mondván, paranoid vagyok. Utólag azonban körvonalazódik némi konklúzió az összeesküvés-elméletből.
      2006 óta tart a Cirius-ösztöndíj (kelet-európai diákok népfőiskolai vakációja), az idei év az utolsó, már csak az őszi szemeszterre lehet jönni extra kedvezményes tarifával. Igaz, a jövőben is megtalálják majd a módját, hogy támogatást adjanak a nemrég csatlakozott EU-országokból érkezőknek (legalábbis ígéri a népfőiskola), de ennyire már nem lesz olcsó. 6 év, 12 szemeszter, meg tudom érteni, hogy nehéz és fárasztó toleránsnak lenni, elfogadni, hogy máshol mások a szokások, és ide hozzák a mást is, és együtt kell élni azzal is. Azt hiszem, összességében még mindig jól bírják, és ezt az egy esetet leszámítva nem sodródtunk a konfrontáció szélére.
   
      

Viccelődünk

     A családi napon történt talán, hogy viccelődtünk az egyik tanárral, aki alighanem elérte már a spicces állapotot, amikor az ember vagy őszinte, vagy összezavarodott, leginkább pedig óvatlanul elárulja, ami a fejében kering. Szóval megjegyezte nekem a tanár, hogy ez a Cirius-ösztöndíj, ami lehetővé teszi a kelet-európaiak népfőiskolai vakációját, tulajdonképp arra szolgál, hogy a kelet-európaiak megtanulják e neves intézményben, hogy is működik a demokrácia. Elkerekedett a szemem, mire a tanár gyorsan biztosított, hogy csak a dán humor gyöngyszemét ejtette el itten, gurította útjára; mint írtam, a dán irónia tagadásba fordít át mindent, ha A van, B-t mond, hogy az ember fejében felmerül a kétely, mi a francra gondolt a másik valójában; itt mindennek igaz az ellentéte is, vonom meg a vállam.
     Kár, hogy csapnivaló vagyok riposztozásban, és csak utólag jutott eszembe, azzal kellett volna visszavágnom, hogy a Cirius-ösztöndíj másik kimondatlan célja, amolyan "hidden agenda", hogy a dánok tanuljanak tőlünk egy kis szabadgondolkodást.

Mindenki délnek menne

     Megéltük a jóléti államot és megjártuk a kelet-európai őshazát. Tejjel-mézzel folyó Kánaánt egyik helyen sem találtunk, legalábbis nem olyan Kánaánt, ami igazán kedvünkre való. Több magyar is délnek menne, forróság, vibrálás, szenvedély - talán. Tanuljunk olaszul, just in case. Keressünk önkéntes munkát.

Underground tour

     Végre elérkezett a berlini tanulmányi kirándulás, amire vártunk a végtelen, egyhangú skandináv éjszakákon, vártuk, hogy eljussunk egy lüktető európai fővárosba; zaj, csatornaszag, különféle füstök, ingerzuhany. Három nap, négy éjszaka.

      A néhai Kelet-Berlinben szállunk, és ahogy végigtekintek a színesre vakolt, egykor szürke szocreál emeletes házak erdején és az úttestet kettéosztó villamossíneken, hosszú hónapok óta először elfog az otthonosságérzés. Ismerős. Itt nőttünk fel, csak másik helyszínen. A szállás valahol a tévétoronyhoz közel, bár mindenhonnan úgy tűnik, közel a tévétorony, ami egyébként 1969-ben, az átadás évében Európa második legmagasabb tévétornya volt, az első természetesen Moszkvában, ahol akkoriban minden épületet automatikusan az elsőbbség rangja illetett meg. Első este koncert egy átalakított régi művelődési házban; szocreál épület kívül, belül is az egykori falak, termek, még a lámpák is; csak vörös fény, hogy legyen valami design; bár igazán félretehették volna a hagyományőrzést, amikor a légkondi felszerelése került szóba, mert alig kapni levegőt a tömegben - a szoci időkben biztos mérsékelten buliztak a fiatalok.
      Kelet-Berlint nem sikerült eltörölni a föld színéről, sőt, az utókor nem szándékozik átszabni sem (egy kis smink a házakra, szépíteni a valóságot). A Karl Marx allee még mindig eredeti nevére hallgat, a Moszkva étterem is a sugárúton, tetején egy apró Szputnyikkal; nyújtogatjuk a nyakunkat a buszos idegenvezetésből. Autentikus kommunizmushangulat. Itt-ott Falmaradvány. Többnyire bőven fej fölé magasodó, szürke, néhol dupla, középütt a senkiföldjével; stop még gondolatban is, ne tovább, ha túlélni kívánsz. Esetenként csak nyomvonal a téren vagy az utcán; sebhely. Egy hosszú sávban tele színes falfestményekkel, az áttörés ünneplésekor, meghívott művészekkel, akik húsz év múlva tértek vissza az évfordulóra, saját művüket restaurálni, mert megfakította két évtized; ne homályosodjon az emlék. Kap mindenki negyed órát, hogy lőjön pár képet vagy lerója kegyeletét (kinek mi, nyugatról jött vagy keletről). A dán pontosság nem engedékeny, nem respektálja, ha az ember elmélkedni óhajt, hogyan juthatott eszébe anno pár politikusnak ilyen abszurd ötlet, széthasítani egy várost (és még többet). Legközelebb tartsa mindenki a tempót - már a buszban.

      A néhai Nyugat-Berlin idegen és ijesztő; nincs villamossín. Csúnya, de nem az emlékek szépítette szocreál csúnyaság, hanem objektíven, mentő körülmények nélkül csúnya, leginkább annak köszönhetően, hogy gyorsan és igénytelenül húzták fel a második v.háb. után az '50-es években (hamar munka ritkán jó), hogy itt tartsák a lakosságot, meg ide telepítsék, aki bátor, demonstrálni, hogy erős és szilárd a nyugat-berlini sziget az ellenséges DDR közepén (abszurd politikai területrendezés). Egész Berlinben sok a lyuk, az üres tér - gyakran parkosítják, vagy csak tespednek kihasználatlanul. A második v.háb. előtt Berlin négy és fél milliót számlált, mára visszaküzdötte magát három és fél millióra - nem lehet csak úgy ripsz-ropsz felépülni egy világháborúból és negyvenévnyi aberrált politikai kreációból. Még a város sajátos kipárolgása is ennek köszönhető, világosít fel minket az idegenvezető. Ugyanis a csatornarendszer tervezője (II. v.háb. előtt) az iparosodással és duzzadó méretekkel számolt, így 7-8 millió főre tervezte a csatornarendszert. Nem számolt ellenben a történelemmel; a város lakossága nem felel meg a predikciónak - és nem küld elég vizet a csatornába, hogy kellően átmossa a rendszert.
     Berlin tehát diszharmonikus. Tizenkilencedik századi ház (szerencsés túlélő) mellett panelelemek. Épületrészek a legváratlanabb sarkokban, hasonlóan Rómához, csak nem 2000, hanem 50 éves romok. Ízléstelen, hogy nevén nevezzük a szart. Ennek ellenére vagy épp ezért, Berlin, Párizs és London után, Rómát megelőzve harmadik az európai városok tavalyi idegenforgalmi versenyében, évi 10 millió turistával. Tudják a németek, hogyan kell turisztikai tőkét kovácsolni a bizarr történelemből.
     Persze a háborús lyukakat próbálják esztétikusan tömni. Grandiózus üvegszerkezetek, leleményes geometria. Gyakran szimbolikus (az épületeik éppoly súlyosak, mint a nyelvük vagy az irodalmuk), például a parlament. Két épület egymás mellett a Spree folyó két oldalán (nyugat-kelet, persze), kétszintes híd köti össze (milyen fennkölt, tapsolt a tervező és a megrendelő; új, egyesült idők hajnala). A híd alsó szintjén közlekednek a közemberek. A híd felső szintjén a politikusok.

Snitt.

     Az egybekapcsolt - de nem fuzionált - Berlinben olcsó volt az élet (se ipar, se szépség). Az ilyen helyekre szoktak művészek települni, jönnek csapatostul, hogy talán jut egy-két Bratwurst meg némi hely alkotni; abban a negyedben kezdték, ahol szállunk, de a bohém légkör sok turistát meg kultúrsznobot vonzott, és felmentek az árak, úgyhogy a művészek délebbre vonultak. Szép lassan elfoglalták a várost. Az ő művük a rengeteg graffiti a házfalakon; talapzattól a tetőig, de nem kedves figurák, mint Koppenhágában, hanem szörnyek, pisztolyfejű lény, emberi arcot bekebelező kígyó, homokóra alsó felébe zárt város, felülről rápergő sziklával. Rád köszönnek minden utcán; beléd kötnek. Közeget teremtenek. Nem szűnő sikolyban a város.
     Berlinben tehát nagyra tartják a kortárs művészetet. Neki rendezték be a Hamburger Bahnhof múzeumot, ahol a sok pop art mellett van egy-két érdekes alkotás. Például Anselm Kiefertől, aki úgy próbálta feldolgozni a náci apukát, hogy belebújt az egyenruhájába, hogy átérezze, milyen. Meg talajmintát gyűjtött csataterekről, és egy monumentális képre tapasztotta mind, szórta a más-más színű földet, hogy tényleg úgy néz ki, mint egy háború után feldúlt mező. Összetákolt Kiefer egy kisebb repülőgépet is, alumíniumlemezekből, "gabonát" tömködött a szárnyaira, mondván, ez a gép nem halált szór, hanem életet; aprólékos gonddal válogathatta össze a gabonát, mert közé került jó pár mákgubó is. Fényszobrok is vannak a Hamburger Bahnhofban, igaz, csak időszakosan, Anthony McCalltól. Két sötét terem köddel telehintve (ami a sötét miatt észrevétlen), ebbe érkezik a plafonról és a falakról különböző alakzatokban a fény. Sugárzik, körülfon, ahogy belelépek, forgok és fürdőzök benne, megtölt szemet és elmét. A fény megvilágítja a ködöt, ami fehéres pornak látszik, felkavarodik, ahogy meglebegtetem a kezeimet. Stabil fényformákban úszkáló matéria.
      Van Berlinben punk art center is, a Tacheles, öt percre a zsinagógától. Romos épület telegraffitizve, természetesen, az első szinten kiállítóterem, a többi emeleten műtermek, némelyikben épp alkot a művész, festékszag, ki-be járkáló turisták (alig férek el önmagamtól), megvásárolható képek; a szabadság illata egy-egy sarokból. Itt az undergroundot nem bezárják, mint kis hazánkban, hanem felfuttatják. Egyemeletnyi csak a kirakodóvásár, ékszer és designképeslap.

     Egyik délelőtt underground túrára visz a népfőiskola. Friedrichshain, Kreuzberg; alámerülünk. A köz által gondozott utcák helyett színesre fújt sivár épületek. Törmelékek. Egy omladozó, tarka gyárkomplexumban afféle hippitanya, romos házak, de lakják, biciklik, raklapok, mászófal, és gondolom, említenem se kell, hogy a szabadság illata. Nem hivatalos, mint Christiania. Itt található a Szimpla berlini leányvállalata, kapható lenne pálinka, Traubi, cseh sör, magyar bor, ha nyitva lenne - adunk a honvágynak. Az underground túra a Görlitzer parkban ér véget, innentől mindenki leszakadhat, mehet vásárolni a gigantikus retró használtruha-boltba vagy máshova. Árusítás a Görlitzer parkban is folyik, és értékelem a két népfőiskolai tanár szellemiségét, hogy épp ide vezetett. Más-más náció őrzi a park bejáratait, illetve az érdekszférát, például ahol mi belépünk, ott Ghána az úr. Néha "Polizei, tesó", aztán lehet gyakorolni az atlétikát.

Snitt.

     Hogy mi van a föld alatt Berlinben? Ez a Berliner Unterweltenben derül ki, ahova egyik este visznek. Mindenféle épület van, régi óvóhely, bunker, miegymás, kezd bele az idegenvezető. Külön szervezet alakult 1997-ben (Berliner Unterwelten e.V.) építészekből, történészekből, diákokból, nyugdíjasokból, tanárokból, munkásokból stb., felkutatni, megőrizni, bemutatni a felszín alatti világot. Vagy kiállításokat, színdarabokat szervezni a mélybe.
     Hogy ki építette a sok óvóhelyet keresztül-kasul Berlin alatt, ami megvédeni volt hivatott az árjákat a bombázástól (mert más számára nem voltak nyitva, ahogy manapság a berlini techno partykba is csak az árja berlini techno-arcnak látszókat engedik át a face controlon)? Rabszolgamunkások, akiket a nácik az elfoglalt területekről fogdostak össze, hasraütésszerűen (ráböktek: kiválasztott), mindenféle közmunkákra meg gyárakba. Évekre eltűntek a föld alá, nem volt apelláta, a legtöbben Oroszországból, hogy arra ocsúdjanak '45-ben, amikor végre kiszabadultak, hogy Sztálin kijelentette, minden orosz, aki német földön sertepertél, kém meg áruló, így bárkiről felfedezték, hogy Németből tért haza, bedugták egy szibériai gulágba plusz 25 évi rabszolgamunkára, büntetésből, mert a németek rabszolgája volt. A Berliner Unterwelten egyesületnek van egy egész tekintélyes pénzalapja arra, hogy mindenkit kárpótoljon, aki igazolni tudja, hogy Németországban volt rabszolgamunkán. 50-60 év múltán nem sokan őrizgetik a régi rabszolgamunkás igazolványt (német precizitás, adminisztráció), az oroszok elsőként tépték szét, vagy már rég Szibériában porlad a tetem, de 30 ukránt csak felkutatott a szervezet, meg egy-két hollandot, belgát. Szép kezdeményezés; nice try csak, mindazonáltal.
      Milyen volt az élet a berlini óvóhelyeken? Rövid. Egyrészt, mert bizonyos idő múltán, mielőtt elfogyott az oxigén, vissza kellett mindenkit ereszteni, akár vége volt a bombázásnak, akár nem (pár órára kalibrálták a helyet). Pár óra alatt is sok minden történt, esküvő, születés, haldoklás vége - be kellett fejezni mindent a föld alatt, ami a földfelszínen megszakadt; az élet megy tovább. No meg volt sok öngyilkosság, diszkréten, a mellékhelyiségbe félrevonulva, ami pont úgy nézett ki akkor is, mint ma, falakkal elválasztott fülkék, ideális hely, ha valami meghaladja az ember toleranciaküszöbét. Persze öngyilkosságra sok hely alkalmas, például a háztető, a mélybe ugrani kézen fogva, családostul, még mielőtt ideérnek a szovjetek, mert a terrornál csak a soha véget nem érő terror rosszabb.
       Hogy mi van a föld alatt Berlinben? Háborús törmelék, amit a nők gyűjtöttek, takarítottak el pár éven keresztül heti hat napon napi 10 órában, mert a férfiak halottak voltak vagy nyomorékok. Nem kellett életcélon és hivatásválasztáson merengeni. Katonai sisakban főztek, és hatástalanított bombát alakítottak át tűzhellyé - innen ered a nagy német szelektív gyűjtési és újrahasznosítási projekt. Ami nem volt jó semmire, halmokba hordták. Hol vannak a halmok? Berlin sík vidékre épült anno. Jusson eszünkbe, ha dombra mászunk egy parkban, jé milyen jó itt sörözni a hűvös-langyos májusi estén. A 114 méter magas Teufelsberg (Ördög-hegy) szintén 1945 után keletkezett, földindulás, felhalmozott hulladék, vékony talaj, növényzet. Új föld érik a földi maradványokból. A teufelsbergi erdőben nincs két ugyanolyan fa. Az itt ültetett cserjék mindenféle országokból érkeztek, ahol megkönyörültek szegény berlinieken, akik a háború utáni télen -30-35 fokkal küszködtek (minden idők leghidegebbje arra, azóta is), és kivágtak minden elérhető fát (már akiknek volt annyi szállásuk a romok közt, hogy ne fagyjanak össze), hiába volt az erdőrendőrség, a rend empatikus őrei sem akadályozták meg Berlin elfátlanítását (gondolom, inkább vágtak ők is, ha már tűzközelben voltak munkaidőben), így hát a berlini erdő adományokból települt újra.
      Mi van a föld alatt Berlinben? Nem igaz, hogy még mindig van, de igen sajnos. Persze van egy halom bomba. Már nem olyan vészes, pár havonta találnak egyet, hatástalanítják és kész. Berlin még jól is járt, mert például egy közeli kisvárosban, aminek sajnos nem tudom felidézni a nevét, még ma is átlag hatnaponta találnak bombát. Az előzetes becslések szerint további 30-40 évbe telik még, hogy elfogyjanak Berlin alól. Általános iskolai matekpélda; cirka 100 évbe telik eltakarítani egy világháborút.

Snitt.

     Polizei, tesó, lehet gyakorolni az atlétikát. Aznap délután, amikor mehet, ki merre lát, négyen magyarok kóválygunk együtt, először a folyó mellett egy üres füves placcon, amire két nagyszabású graffiti néz, az egyikükön a nyugat nyúzza a keletet és a kelet nyúzza a nyugatot. Végre van idő, hogy lerójuk kegyeletünket a  városnak, Kelet-Berlinnek, hogy meghatódjunk, amiért megleltük a kelet-európai őshazát.

      Majd átmegyünk Nyugatra, és még azon is túl, az S-bahn 20 perc alatt (annyinak tűnik) átszeli a várost és ki is visz belőle, Potsdam felé, ahol a hegy van, amit világháborús törmelékből emeltek, az erdővel, melyben nincs két egyforma fa, a hegyen pedig egy elhagyatott hidegháborús radarállomás. A NATO-nak nem a semmiért kellett Nyugat-Berlin mélyen a kommunisták érdekszféráján belül (volt értelme a kettéhasításnak): a városhoz tartozó Teufelsbergen radartornyokat emeltek, és onnan hallgatták le a szocialista országok távközlési rendszereit. Ma a hely elkerített, látszólag elhagyatott, de a kapu szétfeszített rácsai hívogatnak, légy üdvözölve. A kerítésen belül kimegy a térerő. A dombtetőn a legmagasabb torony, fehér műanyag kupola, mint majd később megtapintjuk, két oldalán két fehér kupola nő ki a kockaépületből (valamiféle erős vászonból, mint majd megtapintjuk azokat is). Félpercnyire lejjebb a domboldalon egy kisebb és egy még kisebb torony, mindkettő vászonkupolás, a felhasadt kupoladarabokat rázza szél. Gombák vagy földből kinövő öklök; nem e világi játszótér.
      A fiúk másznak a középső torony tűzlépcsőjén, osonnak egymás alatt, mint a kémek, katarzisban érnek a kupolához, ahol a vászonfoszlányok lebegnek. Körüljárják a kupolát, bemásznak a vászon lyukain, kutatnak, felfedeznének; ordít a szél, és szürkés felhők árnyékolják a fehér kupolákat. Eközben én lent barangolok. Üres, sötét kockaépületek, suttogó folyosók, lappangó jelentések. Régi technológia helyett törmelék. A titkaikat eltakarították, áthelyezték. Néha bevilágít a fény egy kitört ablakról vagy keresztfolyosóról. A legkisebb torony előtt tűzrakóhely, rozoga szék, bicikligumiból font nyugszék, fából ácsolt nyugágy. A torony fala rozsdás, belül limlom - vagy lakhely? A radarállomásra már nem tart igényt az érdek, átengedte játékszerét az enyészetnek, vagy bárkinek, aki arra jár, kezdjen vele, amit tud és akar. Holt és újjáéledő tér. A radarállomást elfoglalták a graffitik, némely zugban matrac, plafonról felszerelt hinta a nagy torony egyik emeletén. Titkai most is vannak a helynek, ha másmilyenek is.

      Újraegyesülés után megmásszuk a legmagasabb tornyot emeletről emeletre. A falakról a semmibe nyíló ajtók, alattuk a mélyben az erdő nem egyforma fái. A fiúk hintáznak a plafonról lógó hintán, én dokumentálok. A matracos sarkokat békén hagyjuk, nem szép dolog a privátszféra-háborítás. Kémkedni hiába, magyarázatot nem adnak a hullámzó vászondarabok, a rozsdás vaskorlát. A torony nem méri bő marokkal a vigaszt. Őt is kibelezték, lapátra tették - itt maradt kínlódni, megújulni, ha tud. A hatszögekből épült műanyagkupola visszhangzik - önnön szavaink pattannak vissza és keringenek a térben. Még nem hallottam így visszhangot. A kupola semmibe nyíló ajtaján át látni, ahogy a távolban egy gyár ontja füstjét az égre, és zivatar veri a várost, csomóba tömörül a szürkéskék vatta. Minket semmi sem ver az elhagyatott radarállomáson. Csend van és a látkép; lappang a visszhang, mígnem egyikünk elfütyül egy dallamot egy '70-es évekbeli amerikai filmből. Visszhang és a dallam.
       Ennyi maradt. Immár sétálunk lefelé a húsos zöld fák közt, követjük a kék köves utat a vonatállomás felé. Kicsit elbizonytalanodunk, ami a visszautat illeti; szembe jön egy idős hölgy, mellette egy idős úr meztelenül, pironkodva elfordulunk, és közben arra gondolok, ebben a történetben mi vagyunk az eltévedt turisták, akik nem tudják, hova legyenek zavarukban. Nem tőlük kérünk útbaigazítást, akiktől kérünk, a kék köves útra mutatnak. A hátunk mögött marad a domb, ez a groteszk teremtés, a háborúból gyúrt anyag, amit transzformált a friss nemzedék. Csak a visszhang marad, ami még a hotel lépcsőházában is játszik velem.

     

A legkisebb nagyváros

     Már többször jártunk Aarhusban, a keleti part nagyvárosában, ideje hát, hogy ejtsek róla pár szót. Ahogy az útikönyvem írja, Aarhus szereti a világ legkisebb nagyvárosának nevezni magát, bár ebben a kitüntető címben bujkál némi irónia. Aarhus ugyanis nem épp terjedelmes, lakosainak száma 250-300.000, de nem a méret a lényeg, illetve nemcsak a méret teszi a nagyvárost, gondolhatják az aarhusiak, hanem az infrastruktúra, az intézmények. Ügyelnek is arra, hogy meglegyen minden, amije egy magára kicsit is adó nagyvárosnak van: történelmi belváros sétálóutcákkal, katedrálissal, csatornával, továbbá puccos bevásárlóközpont, skandináv kultúrcenter, Műcsarnok. No meg természetesen a Musikhuset (Zeneház), amit csütörtökön látogattunk meg, és ahol komolyzenei (opera is), jazz, könnyűzenei, szóval mindenféle koncertet lehet hallgatni. Pezsegjen a kultúra, ahogy kell.
     Az aarhusi egyetemen is körbevittek; több tanárom is ide járt. Geometrikus formákba rendeződő okkersárga (naná) téglaépületek, az egyik teremben hullámvonalban futnak a padlócsempék, a campus körüli nagy parkban (megérdemlik a zöldet az egyetemisták) pedig görög színház stílusban lejt a domb. A régebbi, borostyánnal befuttatott kockaépületek bekerültek Dánia tíz legfontosabb '30-as években emelt épülete közé. Duruzsoló zsivaj, sok kávézó, büfé szanaszét a campuson; lezserség, egyszerű örömök - ilyenek lehetnek a dán egyetemi mindennapok.

     A  tenger mellett, erdővel körülvéve áll a királynő nyári rezidenciája; egyszerű fehér kúria sejlik át a sárgászöld lombkoronák közt, eszembe nem jutna, hogy egy királynő hajléka, ha nem mondják külön. A sárgászöld lombkoronák közt ösvények vezetnek - közpark az erdő. A tenger feletti nagy füves téren szabadtéri fitneszeszközök állnak rendelkezésre; a futópadon állva nem mellesleg épp a tengerre nyílik a kilátás. Mindenkinek jár a testmozgás és a természet.
    Aarhusban is kedvelik a teljes házfalas graffitiket, mint Koppenhágában. A város bohémságát nemcsak, és egyediségét mégsem elsősorban ezek, hanem az itt-ott felbukkanó, állatformájú köztéri szobrok adják, malaccsalád, víziló, kedvencem a Musikhuset előtti nagy parkban heverő bálna. Dániában szeretik és tisztelik az állatokat.
     Épp Aarhusban történt először, e hét hétfőjén, hogy hajléktalannal találkoztam Dániában. A külföldi diákok szokásos kirándulásán a tanár többek között elvitt a kedvenc kávézójába Aarhusban, ahol a népfőiskola meghívott minket egy tejeskávéra vagy cappuccinóra. A hideg ellenére kint ültünk a kávézó utcára nyúló teraszán (csak ott volt hely, és addig is gyakoroljuk az időjárással dacoló dán életvitelt), a tanárunk maga hozta ki mindenkinek, amit rendelt; felszolgált nekünk, kiszolgált minket, hiába ajánlkoztunk, nem hagyta, hogy segítsünk. Ekkor talált meg minket a hajléktalan, aki, mihelyst levette, hogy dánul nem értünk, angolul, majd németül kért pénzt, és amikor belátta, hogy nem jár sikerrel, a fejünkhöz vágta (angolul), hogy rendben, de akkor nem osztja meg velünk a hasist, amit betekert.

Zenei szemelvények

      A népfőiskolán zenével élünk. Minden reggel éneklünk a népfőiskolai énekeskönyvből, amiben szerelmes, vagy épp vidám daloktól kezdve reggeli és esti énekeken át egészen a történelmi dalokig mindenféle tematika előfordul. A legrégebbi ének nem több 150 évesnél (ennél már szabadkoztak, hogy ősöreg), és - lehet, ezt már említettem - a történelmi részben van néhány angol hippidal, sőt, ott kapott helyet a Scorpionstól a Wind of Change is a vasfüggöny leomlásának korából.
     A népfőiskola gyakran szervez esti koncertet. A kötelező részvétel ellenére jót kapok minden koncerttől. Kedvencem az elmeháborító skandináv jazz; ha bedurvul, vágod az ereidet a fürdőkádban, érzed a penge sercegését a bőrödön, de ha gyengéd, akkor is minimum manókat és tündéreket látsz előbukkanni az elvarázsolt jütlandi préri tükrös tavaiból és egymásba fonódó ágai közül.
     Persze nemcsak agyfelkavaró szerzeményekkel bizsergetik a fejünket. Az itt megfordult könnyűzenészek közül kedvencem a Wafande nevű reggae fantaszta, akinek népszerű refrénje reménnyel dalolja: "The only thing I want from Christmas Santa is ganja".

Dobsimogató

     A népfőiskola igazán a tenyerén hordoz: nem elég, hogy munkaidőben a hobbijaimmal foglalatoskodhatom, ráadásként mindenféle kirándulásokra visz minket. E héten csütörtök-pénteken tematikus napot szerveztek az aznapi főtárgyakhoz. (A félév első felében is volt hasonló a hétfő-keddi főtárgyakhoz, akkor mentek kétnapos kirándulásra Skagenbe a külföldi diákok.) A táncosoknak és zenészeknek a közeli nagyvárosban, Aarhusban szerveztek programot, a művészetisek pedig a tanáruk farmjára mentek két napra festegetni (a dolog pikantériája, hogy hiába a gyönyörű természet, a titokzatos jütlandi préri, amit most végre virágok is színesítenek, napok óta esik - hasonló hőmérséklet mellett, mint otthon márciusban -, így szegény művészetisek jobbára a szobában olvasgattak, ettek, és játszottak a tanár kisbabájával; de hát ez Dánia, összezsugorodott lehetőségek). Az outdoor osztályt pedig négynapos kirándulásra vitték szerdán, raftingolni, sziklát mászni meg hasonlókra - Norvégiába. (A minap szabadkozott az egyik tanár, hogy régen mennyivel több helyre utaztatták a külföldi diákokat, még Koppenhágában is körbevitték őket, de a gazdasági válság óta szűkültek a pénzügyi keretek. Számomra most is felfoghatatlanul sok pénz van itt, nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy azért a sok jóért, amivel népfőiskola-anyánk ellát minket, nem kell fizetni; az alma mater ügyesen mozgósítja a forrásokat. Mindenhol mást jelent a "nincs pénz" állapota, itt azt, hogy ugyan nem futja koppenhágai útra, de egy norvég élménytúra még belefér.)

     Tegnap tehát mentünk Aarhusba. Amíg a táncosok külön gyakoroltak, a zenészek egy stúdióban töltötték a délelőttöt, ahol mindhárom csoport felvett egy számot a repertoárjából. Igazán kedves a népfőiskolától, hogy megmutatja a zenélés minden csínját-bínját - nem voltam még stúdióban, legalább beleláttam ebbe is. Délután a táncosztállyal közösen elmentünk az aarhusi Musikhusetbe (Zeneház), ahol a hangversenyterem mellett az aarhusi zeneakadémia is helyet kapott. Tipikus skandináv belső tér az üvegépületben: okkersárga téglafalak néhol faberakással, fehér padló és nagy fehér lámpák, világoskék lépcsőkorlát; rendezett, tiszta, kissé hideg. A konzervatóriumban két hallgatólány várt, a nyakukba ömlesztettek minden népfőiskolai diákot, aki zenél és mozog, hogy tartsanak nekünk egy afroworkshopot. A zeneakadémiának külön afroterme van egy halom afrikai dobbal, djembével, kongával, hogy mindenki csak felkapjon egyet, ha arra kerül a sor. A zeneakadémián ritmikára is lehet szakosodni, és ezen belül foglalkoznak afrotánccal és afrikai zenével. A két lány először tapssal és lábbal tanított nekünk pár afrikai ritmust; épp csak bele nem tört az ujjunk. Aztán mindannyian gyakoroltunk pár afrikai tánclépést (táncugrást) meg kardobálást, majd a zenészek a dobokra tették (verték) a ritmust, és a táncosok rászökellték a táncot, míg már mindenkiről folyt a víz a mértéktartó skandináv épületben. Amikor szünetet tartottunk, a lányok mutattak nekünk egy videót Guineából, hogy lássuk, hogyan zajlik mindez autentikus körülmények között, hogyan születnek ezek a ritmusok a mindennapi munkák során, hogy ezek a mosás, a favágás, a járás, a beszéd ritmusai Afrikában, ahol a ritmus vezérli a mozdulatokat, és dallá válik a legegyszerűbb párbeszéd. És ezeket a ritmusokat Európában egyetemen tanítják, halvány utánzatukat bírtuk csak reprodukálni, az egyetemista lány ugrásai meg se közelítették az átlag afrikaiét a videón.
     Este avantgarde jazzkoncert következett. Káosz, összegabalyodó és szerteágazó szálak. A dobos kisusog a háttérből, nem is veri, hanem simogatja a dobot azzal a rezgővégű valamivel (rákerestem neten, dobecsetnek hívják, de a dobsimogató jobban illene rá), cirógatja, kalandozik rajta, néha meglegyinti, hogy a bőrömön érzem, milyen ügyesen és finoman simogathatja ez a fickó a nőket. Struktúrátlanság, láthatatlan kapcsok. Ezeket a zenészeket garantáltan nem a matematika tartja össze (később rájövök, hogy mégis), legalábbis nem az, hogy azonos módon számolnak és ugyanannál a számnál járnak; tutira nem a számtan.

     Ma személyesen is megismerkedtem a dobsimogatóval. A második tematikus napon a zenészeknek és a táncosoknak egy rövid előadást kellett összerakni: kis csoportokra oszlottunk, minden csoportban két zenész és két táncos, és az All You Need Is Love egy részletét kellett feldolgozni. Minden csoport az iskola más-más pontján állt, a közönség - jobbára az itt dolgozók és a kirándulásukból hazatért művészetisek - egyik helyszínről a másikra mentek, végigvonultak a zenerészleteken, majd az előadóterembe értek, ahol a táncosok együtt előadtak egy komolyabb táncot, sok kontakttal, összeborulás, felemelés, megtartás, egymásba fonódás.
    Az én csoportomban egy basszusgitáros játszotta a melódiát, gyengéden, de csak a refrént, a két táncos lány pedig összerakott pár összekulcsolást, összehajolást, ölelést; körbe-körbe ment a halk refrén és az összehajolások, ami praktikusan egyszerű, és jól jelképezi, hogyan cirkulál a szeretet az univerzumban. Kedvenc tanárom, Line mondta, rá kéne raknom valami érdekeset erre a gitárra, van is egy ötlete, és hozta a dobsimogatót, hogy próbáljam meg. Örültem a szerencsémnek, hogy mihelyst elképzelem, milyen jó lehet ez a dobsimogató, már érkezik is. Próbálok ráérezni, bár elég nehéz úgy, hogy én legfeljebb melódiát hallok belül, ritmust nemigen, de aztán becsukom a szemem, körbesimítom a dobot, időnként meglegyintve, rezgéssel (a tegnapi gyenge utánzata csak), míg már látom magam előtt a köröket, amikből időnként cikkcakkos vonalat húznak a rezgéseim, hogy aztán járjon tovább a kör, és már azt is látom, ahogy tegnap a körökből kihullámzott a trombita és a szaxofon. Kör, négyzet, sokszög, hullám, isten hozott a geometria világában és még azon is túl. Egymásra dobált zenealakzatok.

Kavalkád

id. Pieter Brueghel: Bábel tornya

     Gyakran hallgatom a nyelvek zenéjét, az ebédlőben vagy a Café Farmorban, ahol sokan vagyunk egy helyen, és megesik, hogy mindenki a honfitársaival diskurál az anyanyelvén. A dán úgy hangzik, mintha valakinek hányingere lenne, és leharapná a szó végét; udvariatlanság ezt írnom, de így érzem, nem tudok rajta változtatni. A lengyel olyan, akár a gyerekgügyögés, óvodások duruzsolnak selypítve. Kérdeztem a múltkor, milyennek hallani kívülről a magyart: a magyar pattog, pereg, mint a harci induló.
     Az angol zenéjét rég nem hallom. Alighanem alapvetően egyre ritkábban hallani, mert ahogy az angol átalakul közös nyelvé, minden nyelv beleviszi a maga sajátos hanglejtését és hangjait, a saját nyelvből helyettesítve az angol azon részeit, amiket nem tud kiejteni. Létezik persze eredeti angol ott, ahol az angol anyanyelv, saját nyelvként is több variációban, de az eredeti sokszorosan mutálódott és mutálódik, ahogy közkinccsé lett. Mintha a közös nyelvet keresők lehasítottak volna bizonyos részeket az ősnyelvből, és ezt a néhány részt sokszorosították és gyurmálták volna, hogy könnyen érthetővé tegyék. Osztódás történt.

Mindenki találja meg

     Szerintem mindenkinek meg kellene találnia a helyet, amit otthonának érez. Lehet a szülőföld vagy bármely másik a világ pontjai közül - kinek hol kedves az élete.
     Aki a biztonság, nyugalom, rend légkörében rep(d)es az örömtől, válassza a dánok jóléti szocializmusát (amennyiben sikerül magát befészkelnie), én tökéletesen meg tudom érteni, hogy sokan itt találják meg a boldogságot; de ne sértődjön meg, ha cserébe kissé szabványosítják. A magam részéről - ahogy a korábbi bejegyzésekből, gondolom, kiderült - inkább zokon veszem, ha megfaragják a személyiségemet és kijelölik a helyes utat, mint megkönnyebbülök tőle. Ahány ember, annyi preferencia.
     Még hadd tegyem hozzá, hogy a dán fiatalok - népfőiskolai tapasztalataim szerint - odavannak az amerikai kultúráért. Szórakozás gyanánt csakis amerikai film, R'n'B vagy rap, az viszont minden mennyiségben; táncolni csak úgy, de még gesztikulálni is, ahogy az amcsi klipekben látják. Az egyik tanár, aki a közeljövőben tervezi külföldre költözni, szintén az USA-t célozná meg. Vajon miért tartják ilyen nagy becsben a tengerentúli sztárkultuszt? Hamar kispekuláltam, bár nem kell velem egyetérteni, hogy az egyenrangúak társadalmában kitűnni a vonzó, a kiemelkedés a titkos-tiltott vágyálom, így könnyen rákattannak egy celebeket gyártó, individualista kultúrára. Mindig az kéne, ami nincs. 

Szarból várat

     Néha elmélkedem, milyen más volt egyetemistaként a kollégiumi életem, mint ez a mostani népfőiskolás. Több évet húztam le Budapest egyik híres-hírhedt egyetemi kollégiumában. Mondjuk úgy, nagy flash volt, már maga az épület is. Tömény, égbe nyúló szocreál. A kedvenc portásom, egy nyugdíjas úriember, aki mellékesként vigyázta a kollégisták biztonságát vagy 25 évig (sajnos utolsó ott töltött éveim alatt "eltűnt"), mesélte, hogy eredetileg vietnami menekültek számára húzták fel ezt a 12 emeletet, akik azonban nem érkeztek meg, így a monstrumot lepasszolták hajléktalanszállónak. Amikor a hajléktalanok már végképp elnyűtték, az épület az egyetem tulajdonába került, ami egyetemistákat költöztetett oda, kezdjenek a hellyel, amit tudnak.
     Egész sokat tudtunk kezdeni. Megesett, hogy magunk tapétáztunk, ha nagyon ramaty volt a fal (de a kollégisták tapétázási kedvéből fakadóan jó eséllyel kerültél egy néhány éve tapétázott szobába), no meg poszterekkel dekoráltunk. Bevallom azt is, lomtalanításból szereztem fotelt és asztalkát az egyik szobába, hogy legyen olvasósarkom. Egy idő után növényeink is lettek, egyik hozta a másikat. Került otthonról kimustrált függöny az ócska sötétítő helyére, ami a szobához járt. Mindenki kuckósított tehetsége és igénye szerint.
     A népfőiskolai szobám teljesen fehér, és nincs mit alakítani rajta - csak felpakoltam a holmimat a készen kapott helyekre. A fal szinte kiáltja, ne ragassz fel semmit; egy falra erősített táblára lehet csak dekorálni.
      A régi kolimban is majdnem minden megvolt, ami itt a népfőiskolán, csak kevésbé pöpec állapotban, és akkor erős eufémizmussal élek. Ott is volt tornaterem, csikorgó linóleumpadlós, heti kétszer ingyen koli-aerobickal, és konditerem, pinceszagú. Kint két sportpálya, sok fa és bozót (no meg madár), meg egy tisztás, ahol a nyári vizsgaidőszakban napoztunk. Volt menza is, de olyan pocsék, hogy hamar leszoktam róla, és egy idő után meg sem találtam a tágas épületben. Minden folyosón konyha, mindig mocskos, de főzni csak kellett valahol. Volt egy halom klubhelyiség, az egyikben gyakran filmvetítés, bár moziteremnek nem titulálnám, pláne nem plüssüléses, mint itt. Volt kolibár a közösségi élethez, mint itt a Café Farmor, ahol ihattál, amennyit akartál; az én időmben a Lesz Vigasz névre hallgatott, de azóta ötször átnevezték, lehet, már az én időmben is. A bárban időnként jazzkoncert, akárcsak itt, és sok kolibuli, ahova mackónadrágban totyogtak le a kollégisták, én pedig külön ócska sportcipőt rendszeresítettem a mocskot dagasztani a buliban (kolibuli mindig sörös és sáros). Volt messze földön (kerületben) híres kolifesztivál minden évben, kollégistáknak ingyenjeggyel, tízszer nagyobb, mint a gimis bandák fesztiválja, amit a népfősulin rendeztek a múltkor. Na jó, beismerem, zeneterem és műterem nem volt, bár egy zongora azért akadt. Uszoda és szauna végképp nem; viszont volt tágas, jól felszerelt könyvtár, ahova el lehetett vonulni, ha csendre vágytál, és ami innen nagyon hiányzik. Meg  egy-két rejtett extra, amiről most nem ejtek szót.
     Az egész kollégium egy lepukkant lakópark volt, minden összetarhálva, ami ahhoz kell, hogy jól szórakozz, és minden ősrégi, szocialista kövület, a szoba, a klubhelyiség, szocis kanapék tömkelege, még a könyvtári könyvek közül is sok (jókat nevettem a szocis útikönyveken, amiket egy-egy utazáshoz kölcsönöztem). Szocreál műemlék a magas, világosszürke toronyház és a két alacsonyabb hozzátapasztott épület a rozsdás erkélyekkel, ahol külön fürdőszoba járt minden szobához, és amire három évig vártál, hogy bekerülj, hogy aztán vég nélkül a penészt irtsd a fürdőszobában. Azóta felújították az egész hodályt, lépcsőstül, liftestül, mindenestül.
     A népfőiskola alacsony, tisztes téglaépület, tágas ablakok és sok napfény, Ikea-bútorok, pianínók a sarkokban, a falakon több százezret érő képek, kivéve a folyosókonyhák és a Café Farmor falain, ahol csak Ikea-design, így nem para, ha a diákok martalékává válik. Sok zöld placc, az épület mögött fák és madárdal. Esztétikusabb persze (tényleg?), kevésbé izgalmas talán. A régi koliban többet bosszankodtam, mert semmi sem működött úgy, ahogy kellett volna, többet is nevettem, mert a szart máshogy elviselni nem lehet. Kihoztuk abból is, amit lehetett, és nem éltünk rosszul (ez nemcsak a megszépítő emlékezet): annyit pacsáltam a zuhany alatt aprópénzért (egyetemistabarát kolidíj), amennyit akartam, és minden télen hőség volt a szobában. Tudtunk várat építeni a szarból, hogy előhúzzam az elcsépelt mondást. Belőlem ez nevelt felnőttet, nem a népfőiskola.
      Otthon nem volt kismillió szabály az együttélésre, mint itt; jöttem-mentem, ettem-ittam, amikor akartam. Mégse vagyok szétesve, lám. Valahogy elrendeztük a takarítást (vagy elmismásoltuk), és dűlőre jutottunk, ha konfliktus adódott (nem volt folyosóvezető tanár, hogy hozzá rohanjunk). 1200, otthonról kiszabadult fiatal szabadult be abba a létesítménybe, és élt, ahogy kedve szottyant, lavírozva a lehetősége közt, őrző (és ellenőrző) szemek nélkül.
     Otthon valahogy össze kell eszkábálni a dolgokat, bütykölni, olajozni, forradalmasítani, ha a régi módon nem megy, néha tákolni is, de akkor újra szétesik, és tovább kell buherálni. Otthon magadnak kell megoldásokat találni, többnyire rendhagyó megoldásokat, ha fabrikálni akarsz. Szeretem a barkácsolás spontaneitását.