2012. február 9., csütörtök

Találkozás

     Feliratkoztam kórusra is. Nem volt felvételi; bárki csatlakozhatott, aki kedvet érzett az énekléshez.
     Aki ismer, alighanem meglepődik eme fordulaton, hisz otthon egyre inkább gondot okozott, ha ismeretlenek előtt kellett megszólalnom:  elakadt a hangom, kaparni kezdett a torkom, köhögtem és természetellenes volt a hanglejtésem. Mintha nem jönne ki a mondanivaló, hanem torlaszt képezne a torkomban. Észrevétlenül alakultak ki a tünetek az elmúlt két-három évben, és hiába kutattam az okukat - csak annyi volt bizonyos, hogy léteznek, és működésbe lépnek, ha "helyzet" van. Persze ismerem a népszerű vélekedést, miszerint akkor akad el a szó, ha magunkba fojtjuk, ha nem merjük kimondani, és ez a sablon illik is rám, de úgy gondoltam, a bátortalanságomon nem segít az analízis. Ha valamelyik testrészed gyenge, hát erősíts rá, tanította Gergő barátom - ha akadozik a hangod, használd minél többet, ereszd ki, trenírozd.
     Persze aligha mertem volna odaállni a suta, hamiskás énekhangommal, ha nem kapok pozitív löketet az elején. Line tartott egy próbaórát az első héten az összes hallgatóval, és olyan öröm szakadt fel bennem, ahogy áramlani kezdett a dallam a hangunk nyomán, hogy úgy éreztem, ezt újra és újra át akarom élni. Line úgy mosolygott a zongora mögül, hogy minden félelem elpárolgott belőlem.
    Egészen más emlékeim vannak az iskolai énekórákról. Az első alkalom után, amikor egyedül kellett énekelni az osztály előtt, mellettem maradt a szorongás, hogy a tanár egyszer csak felszólít, és megint rajtam lesz mindenki füle. El is következett minden félévben az énekórai felelés, ami sokunknak okozott gyomorideget, vagy a tanári bírálat, vagy a kuncogás miatt - osztályonként változott, melyik szorongásfaktor volt hangsúlyosabb. De hogy ne általánosítsak a saját esetem alapján, megkérdeztem itt pár honfitársat, és hasonló tortúrákról számoltak be ők is. Most pedig ott állunk a kóruson, és Line kitörli belőlünk a régi traumák emlékeit.
    Azt hiszem, még nem említettem egy apró, de fontos momentumot. Talán a múlt héten történt, hogy egyik ebéd végén camembert-t és mákkal szórt krémsajtot ettem egy kis üvegtálból. Ahogy az első falatot  a számba emeltem a villával, és majszolni kezdtem, belenéztem az üvegtálba, hogy a következő darabot vágjam le a krémsajtból, de félúton megállítottam a mozdulatot. Mert eszembe jutott egy régi álom, lehet már vagy néhány éves, amiben a legélesebb kép, hogy hasonló ebédlőben ugyanilyen üvegtálból eszem a sajtot, bár azok a sajtok inkább narancssárgásak, mint fehérek, és akkor valami elromlik, talán nem tartom be a sajtevési etikettet, vagy hasonló abszurd zavar támad (álomban vagyunk), minden szem rám mered, és megszégyenülök. Csodálkozva néztem bele az üvegtálba itt, a dán népfőiskolán, és lassú, nyugodt mozdulattal szeltem egy újabb darabot a sajtból. S ahogy körbenéztem, még csak a szégyen lehetősége sem merült fel az étkezőasztalnál. Majszoltam az édeskés krémsajtot, és közben diszkrét mosollyal az arcomon ültem a szégyentől szabadultság érzésében.

     A legfőbb jó a sok jó közül, amit itt kaphatok, csütörtök délelőttönként az angolirodalom-óra. Hosszú út vezetett nálam az angol irodalomig. Az angol irodalom olyan volt számomra, mint egy korai plátói szerelem, amibe kamaszkorunkban beleszeretünk, majd a sors szétsodor minket, de titokban mindig reménykedünk, hogy összeakadunk még valahol egy szerencsés véletlenben. A sors tehát a pszichológia dzsungelébe sodort az angol irodalom tiszta partjai mellől, hogy továbbvigyem a hasonlatot, és ebben a dzsungelben nem könnyű utat vágni, mert a sok árny, tüskés ág, mérgező ízeltlábú, ami által meg kell maratni és vágatni, mert ez is kötelező az úton, mind-mind önmagunk egy apró része - önmagunkba kell ösvényt vágni, és fényt hullatni a sok fojtó liánra és elborzasztó élőlényre. Úgy tűnik, átvágtam magam az őserdőn, legalábbis egy szeletén, kitévedtem a tiszta partra, ami a kamaszkori plátói szerelemre emlékeztet, vagy talán pontosan ő maga, érett és kiteljesedett változatban - végre elérhetem őt.
     Csütörtök délelőttönként végre nem önmagam dzsungelében küzdök a túlélésért, hanem belesüppedek az angol szövegbe, erőlködés nélkül mélyülök el a szavakban, mint egy második anyanyelvben, ami nem tanult, hanem bennünk szunnyad, és vár, hogy felszínre hozzuk. Ráérősen keresgélem a megtalálhatatlant: hogy mit mondott a költő; néha rá is bukkanok valamire, na nem a költőből, mert ő már rég halott, és teljes bizonyossággal aligha azonosíthatnám, hanem önmagamból - mert az irodalom kígyója is csak önnön farkába harap. S időnként, ha a szabad bolyongás során ugyanahhoz a korallhoz jutunk a tanárral, aki végső soron a költőt képviselné az irodalomórán, bár mint mondtam, ez szinte lehetetlen, amikor ugyanahhoz a szirthez vezet mindannyiunkat a keresés, akkor, felismerve az azonosságot, e sok saját farkába harapó kígyó között végre létrejön az együttes élmény, az esztétikai katarzis.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése