Szavak nélküli színház

     Vasárnap este húsz új diák érkezett az iskolába, dánok és külföldiek vegyesen. A disszidens kolóniánk lengyelekkel és lengyel nemzetiségű litvánokkal bővült. Persze az iskola igyekszik őket is gyorsan integrálni, hétfőn-kedden folyt a csapatépítés (de erre még visszatérek). Ma pedig mindannyian kirándultunk, a nyugati partra, mert az életről tanulni legjobban útközben lehet.
      Sűrű köd üli meg a vidéket, ahogy útnak indulunk; fehéren lebeg a házak között, mint egy súlyos dunyha, ami alatt alig kapsz levegőt. Színtelenül lapít a táj. Miután a köd távozik, nem a nap bukkan elő, hanem vastag világosszürke felhőréteg; bármikor rád zúdulhat, csak a megfelelő pillanatra vár. Szikkadt-sárgán húznak el mellettünk a hó alól előbújt tarlók és mezők, egy-egy erdőrészlet alján vörösen villan meg az őszről megmaradt, nedves avar. A patakok, a kis tavak, a földeken összegyűlt talajvíz fénytelenül tükrözik a szürke eget. Furcsa, hogy ugyanaz a táj, amiről egykor dicshimnuszt zengtem, most kietlen és vigasztalan.
    Először Bovbjergbe érkezünk, egy tengerparti faluba, amolyan művésztanya, egymás után telepedtek le itt festők, írók és hasonló állatfajták. A sárgás lankák mögül hirtelen előbukkan a tenger. Szürke. Lemászunk a parti dombokról, a homokon átrohanva a part széléig nyomulunk, majdnem addig a pontig, ahova a hullámok csapódnak. Habosan, ágaskodva verik a partot. Néhányan kísértik őket: közel szaladnak, majd futva menekülnek; páran már vizesek is. Masírozunk végig a parton, nyolcvan kerge népfőiskolás. Trappolunk a kavicsok és kagylók között; az éles szeműek csinos készletet gyűjtenek, rákolló, tengeri uborka, mintás, ép kagylóhéjak.
      Piknikezünk, immár fönt, az egyik dombon, van tea, kávé, péksütemény; a népfőiskola gondosan állította össze az elemózsiát. Figyelem a padról a szürkéskéken kergetőző hullámokat. A sűrű felhőrétegen időnként átfúrja magát a nap, hogy aztán újra eltűnjön. Arra gondolok, milyen kétarcú ez az ország: egymást váltogatja itt varázslat és unalom.

     Holstebróba visz tovább az út. A város újkori történetéből egy eseményt érdemes kiemelni, illetve emeltek ki a tanárok: az egyik gazdag polgár, amolyan helyi mecénás a hatvanas években több millióért megvett egy alig derékig érő szobrocskát, és a városnak ajándékozta. Mutogattak is rá a többiek: elment az esze, több milliót ezért a jelentéktelen apróságért? A dánok szeretik a kortárs művészetet, de nem tartják nagyra a flancolást. Ha már megvolt a szobor, hát otthagyták, a belváros egyik kis terén; jelenleg egész pontosan 60 millió koronát ér; éjszakára egy beépített szerkezettel a föld alá süllyesztik a biztonság kedvéért, nehogy megfújja valaki. És azért csak nem volt hülye a mecénás, mert híre ment a felháborítóan drága szobornak, és sorjázni kezdtek Holstebróba a turisták.
     Mi is megyünk azonnal megtekinteni a szobrot. Valóban, talán egy méter magas, filigrán, diszkrét hölgyike, érdekes textúrával, mintha eldolgozatlanul hagyta volna a mester az anyagot. Nézem az előtte álló táblát, és megvilágosodom, mi ér ezen a szolid hölgyikén 60 milliót koronát: az alkotó, Giacometti.
      Holstebróba valóban nem sok érdekesség szorult a Giacomettin kívül, hacsak nem a bevásárlóutcák, ahol végre járkálnak az emberek; most látok első ízben nyüzsgő utcákat Dániában. Vagy csak a nyolcvan népfőiskolás dobja fel a képet. Dániában az élelmiszerek és a kozmetikai cikkek az otthonihoz képest két-háromszoros áron kaphatók, ruhát viszont pont annyiért lehet venni, mintha otthon megbízható minőséget szeretne az ember: cipőt 8000 Ft-nak megfelelő koronáért, melltartót 4-6000 Ft-nak megfelelő koronáért, cicanadrágot 2000 Ft-nak megfelelő koronáért. Ha így folytatjuk, eljön az idő, hogy a magyarok Skandináviába járnak ruhát vásárolni.

    De nem a Giacometti és a shopping miatt hoztak minket Holstebróba. Megnézünk egy kortárs színházi darabot, amit úgy harangoztak be a tanárok, mint Európa egyik legjobb kortárs előadását és az egyik legjobb társulatot (sőt, azt hiszem, ténylegesen azt állították, hogy a jelenlegi legjobb), amiért Olaszországban tömött sorok állnak, és a hívek az utcán alszanak, hogy jegyet szerezhessenek rá. Alighanem kár volt ezt állítani, mert ilyenkor az ember bármit lát, biztosan csalódik. Az alapötlet kreatív: egy csecsen menekült, egy baszk özvegy, egy román háziasszony, egy dán ügyvéd és egy Feröer-szigeteki rockzenész találkozása a harmadik világháború után, no meg egy Latin-Amerikából Európába tévedt lány, aki kétségbeesve keresi az apját, és egyik szereplőtől a másikig szalad. Sajnos a darab után maradt némi hiányérzetem, mert azt hiszem, az emberi szenvedést a sikoltozáson kívül még sok színészi eszközzel lehetne érzékeltetni.
      Nem áll szándékomban kritikát írni, pláne, hogy a darabnak volt egy vitathatatlan erénye: túllépett a szavakon. Mindegyik szereplő a "saját nyelvén" beszélt, röviden, szinte mormolva, dánul, angolul (a menekült), spanyolul, és mellette szólt a közös nyelv: a háború utáni sikoly. S amikor a sikoly elhalt, felhangzott az ének, kinek-kinek a saját országából, Sinatra (nyugati kultúra), keleti népdal és spanyol dallam.
     Újabban otthon is inkább szavak nélküli színdarabokra járok, így nem volt új számomra ez a műfaj. A mozgás, az ének, a sikoly, a nevetés elér mindenkihez; a saját nyelv pedig nem több, mint egy árnyalat az egészben: színesít, de nem sajátítja ki a mondanivalót. Hogy a tartalom mindenkié legyen.

Hol van az a régi sikk?

"Újra kéne kennem a rúzsomat."
/Gigi/

     A népfőiskolai bulik sajátossága, hogy mindig valamilyen tematikát követnek (volt már például summer party). Az e heti mókát a húszas évek inspirálták, nemcsak a ruhát és a zenét, de az általános szesztilalmat illetően is. Az iskolában alkoholt venni csak a Café Farmor bárjából lehet, onnan is csak sört és bort, ami olyan pocsék, hogy meg sem érdemli, hogy megigyák. Bármilyen más és kívülről hozott alkohol szigorúan tilos. S mivel a legálisan kapható szesz ihatatlan, a normális szesz nem megengedett, ebből következik, hogy a népfőiskolán - szesztilalom van.
    De nem olyan fából faragták a diákmesterembert, hogy kifogjon rajta egy-két bosszantó szabály. Ha egy élvezeti cikk nem kapható, egyszerűen be kell csempészni. Elmenni a szupermarketbe, feltankolni whiskyből, vodkából, ginből, rendes borból, és egy nagyobb táskában bejuttatni a hálószobába. Utólag hasonló módszerrel kijuttatni az üres üvegeket (bár a halogatás miatt már csak bőröndben lehet kiköltöztetni a felhalmozódott készletet, kisebb táskába nem fér), lehetőleg azelőtt, hogy az ember a nyakába - és a szobába - kapna egy tanári inspekciót. A legcélravezetőbb egy-egy bevállalósabb kolléga szobáját kinevezni illegális kocsmává, ahol folyhat szépen az alkoholmérés.

     Tehát a történelmi háttér adott. Most már csak a régi sikket kell feltámasztani, a bodorított hajat, az ízlésesen kipakolt vállakat és lábakat, csak semmi arcpirító mai merészség (80-90 éve még épphogy térd fölé mászott a szoknyahossz, szóval a piros miniszoknya ezúttal nem jön szóba). Minimum vörös rúzs vagy nyakkendő, még jobb, ha kerül mellé tollas hajpánt vagy hózentróger (elképesztő, hogy emberek miket hoznak magukkal egy népfőiskolára). Valami szalag csak akad a fejre; kár, hogy otthon hagytam a szipkám. Ááá, hisz az ezredfordulón úgyis tilos zárt térben a cigaretta.
     Indulhat is a diadalútra az art deco díva, persze csak miután jól beivott az ivóban. Inog ez a magassarkú - a modern cipészek nem vágják a statikát. Itt vagyunk, félhomály és kártyaasztalok - végre egy igazi, rossz hírű lebuj. Menjenek anyáink az unalmas bálba, ha odavágynak.
     És a charleston... mert minden mulató nyárspolgári, ha az ember nem dobálhatja a harisnyás lábát, merészen ki a szoknyából. Kalimpálni körbe-körbe, had villogjon az a láb, ha már ilyen szépet adott az élet, uppsz, felcsúszott a ruha, kilátszik a harisnyakötő; nincs szabadabb érzés az erkölcstelenségnél.

     Szólt a charleston órákig. Tudni kell, hogy a dánok az R'n'B-t favorizálják, de hogy mutatna a riszálás a charleston-ruhában (sehogy, mert a charleston-ruha nem feszül eléggé)... A két zenefelelős, miután a tracklistet összerakták - csak charleston vagy későbbi charlestonfeldogozás -, jelszót tettek a laptopra, úgy, hogy még maguk se tudtak később belépni... A húszas évek party nem a népakaratról szól, de néha amúgy sem árt újat tapasztalni. Hajnali fél kettőkor aztán valaki feltörte a kódot, és a charleston helyére benyomult a rap és az R'n'B - a színpadról pedig levonultak az art deco dívák.
    A lebuj azért lebuj  marad, mindegy, hogy risza vagy lábdobálás. Az ember ugyanúgy csápol a végén, és ugyanúgy veszi észre, hogy felejt, hogy kiesett az elmúlt egy óra (esetleg nincs meg a kulcs) - nemcsak kilencven, de pár ezer éve biztosan.
    Ropjuk a charlestont az ezredfordulón, a biztonságos népfőiskolán. Nem hatol be gazdasági válság, sem elbukó és épülő hatalmak zaja; nincs, csak a ma, a mámor és a félhomály. Rúzsozza ki újra, művésznő, a száját, és maradjon kint a háború szelleme. Elnézést, előreszaladtam; ez már a harmincas évek második fele.
 
   
   
   
   

Ahol nem dívik a függöny

A folyosó ablakából

     Ha kisüt a nap, csak úgy dől befelé a fény a nagy ablakokon, amelyek majd egy egész falat elfoglalnak a hálószobákban. Egészen sajátos ez a dániai napfény: meleg, hiába van kint mínusz 10 fok, akkor is meleg, élettel tölti meg a kihalt tájat. Dániában nincs szűrt fény - vagy az árnyékot felcsíkozó, erős, mindenhova behatoló sugárzás van, vagy, ha túl sűrűek a felhők, és a nap nem tud rajtuk áthatolni, a szürke vigasztalanság.
     Tervezéskor érezhetően figyelnek arra, hogy a fény megtalálja az útját az épületekbe; ha süt a nap, a sugarak szinte átfolynak az iskola folyosóin, a kávézón, az előadótermen. A hálószobákat úgy tájolták, hogy a nap minden pillanatában érje őket fény: délelőtt a szoba egyik sarkába gyűlik össze, az íróasztalomat támadja be, olyan erősen, hogy megcsap a nyári meleg érzete, ha délelőttönként akad egy szabad félórám, és odaülök az íróasztalhoz napfürdőzni. Majd a nap áthalad a szobán, és késő délután az átellenes sarokba, a szobatársnőm ágyához érkezik, ahonnan látni a naplementét, a fehéren izzó golyó távozását.
     A napfény zavartalanul dől befelé a nagy ablakokon - nem állja útját függöny. Anno töprengtem Hollandiában, hogyan lehet függönytelenül, kirakatban élni... az ember, ha később is, de választ kap minden kérdésére. Ráadásul úgy szerkesztik meg a házakat, hogy a lehető legjobb legyen a belátás: a nagy utcai ablakokból ne csak a nappaliba, de mögé, a hátsó lakószobába is egyenesen bejusson a tekintet. Sőt, esténként lámpát gyújtanak az ablakok előtt, hogy semmi ne boruljon árnyékba. Nálunk az iskolaépületből egymással párhuzamosan nyúlnak ki a lakófolyosók, mint a polip karjai, és minden hálószobába átlátni a szemközti folyosó ablakából.
      Eleinte zavart, pláne, amikor rájöttem, hogy tényleg látni, mi történik a szobákban. Mindent látni, távcsővel még a számítógéped monitorját is; bár lehet, jó szeműeknek távcső se kell. Az ember folyton emlékezteti magát, hogy a szobából menjen ki a fürdőbe átöltözni; bár legalább elhagyja az olyan rossz szokásokat is, mint a kontrollálatlan pattanásnyomkodás. Aztán pár hét, és leszarom, épp csak eszembe jut, hogy ruhaváltáskor legalább a belső fal felé forduljak.
     Utánanéztem, miért száműzték a függönyöket. Két magyarázatot találtam: az egyik, hogy az északi országokban nem akarnak akadályt gördíteni a kevés fény útjába, és inkább a privát szféráról mondanak le. A másik, Hollandia és Belgium kapcsán, hogy "egy jó protestánsnak nincs mit titkolnia a felebarátai elől". No meg a holland ugye hajósnép volt, és az asszonyok úgy próbálták bizonyítani erényességüket, hogy szabad belátást engedtek a mindennapjaikba. Köztünk legyen szólva, nem hiszem, hogy a függönytelenség a holland feleségek mazochizmusának tünete lenne - én inkább arra gyanakszom, hogy a féltékeny hajóskapitányok vezették be ezt a szokást, hogy nyíltan figyeltethessék a nejüket.
    Maradjunk annyiban, két legyet ütnek egy csapásra: több fényt és legális kémkedést. Tapasztalatból mondhatom, a fedetlen ablak valóban megöli a spontaneitást. A sötétítőt viszont utálom elhúzni, nemcsak azért, mert nem szeretem a sötétet, hanem mert a többiek azt hinnék, valami izgi zajlik idebenn.
    

A lét elviselhetetlen könnyűsége

"De vajon a nehéz valóban szörnyű, a könnyű pedig valóban csodálatos?"
"...a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük nincs."
"Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?"
/Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége/

A lét elviselhetetlen könnyűsége. Rendező: Philip Kaufman. Forrás: est.hu

       Mint írtam, amikor úgy éreztem, kis hazánk levegője kiöli belőlem az örömöt, agyonnyom a "sanyarú magyar sors", eljöttem ide pár hónapra kiszellőztetni a fejem. Elegem lett a teherből, hogy mindig csak a nehéz jut, az örökös helytállás. Miért húzzam odahaza az igát, ha tudvalevő, hogy máshol könnyebb?
     Rég eltörölték már a röghöz kötöttséget, élni-halni máshol is lehet.
     Hátat fordítottam hát egy időre a megtörtségnek és megszorításnak, és a nehezet a könnyűre cseréltem.
   
     De milyen ez a könnyű? Kényelmes burok, ahova nem ér el világgazdaság és nagypolitika, ahol nincs min aggódni és bosszankodni. Ahol meleg van, bátorítás, soha véget nem érő önmegvalósítás. Csakhogy ez a kényelmes burok máshol van, nem odahaza, és a másholban - idegen vagy.
     Lebegünk a könnyűben, mint anyánk biztonságos, gondoskodó méhében, csakhogy a falak közül, a szabályokból nincs szabad kijárás. Életterünk csak addig terjed, ahol a biztonság határai húzódnak - zárt világban mozgunk.
     Itt önmagunk vagyunk életünk alfája és omegája, nem szűrődik be kívülről zavaró tényező. Alkotunk, élvezünk, ápoljuk a testünk és a lelkünk, alig valami bolygatja meg az idillt, a flow-t. S mégis, egónk, pszichénk, selfünk, ez a saját farkába harapó kígyó olyan egyformának tűnik, ha nem jön máshonnan inger, hogy időről időre meglep az - unalom.

     Hátat fordítottam, és a nehézből átgaloppoltam a könnyűbe. Mondjuk ki nyugodtan, menekülőre vettem a figurát.
     Csakhogy nehezet találtam a könnyűben is; egymást tartalmazzák - egyek. Vagy csak az odahaza agyamba vésett programozás...
     Elviselni a súlytalanságot sem kellemesebb a tehernél.

    

A védelem ára

     A fő ok, amiért lassan egy hónapja útnak indultam, hogy úgy éreztem, nem tudom tovább szívni kis hazánk levegőjét. Több okból éreztem így, de hisz mindannyian ismerjük kis hazánkat, ami távol áll (fekszik) a tejjel-mézzel folyó Kánaántól, és meglehetősen fárasztó helye a világnak. Milyen otthon a nagybetűs Élet, emlékeim alapján? Nyűglődő, mindig valahova teperő, nyafogó, másokat fikázó, sóher és még sorolhatnám. Hiába próbál az ember ép maradni, toleráns, életvidám, a pillanatnak élő, (a sóherságon otthon nem lehet változtatni), mert a fertőzött levegő minden lélegzetnél, amit kis hazánkban veszünk, feljut a tüdőbe, bejárja a testet, ebből kapja minden szervünk a működéshez szükséges oxigént, illetve inkább a rossz kedély szmogját. Hiába próbálná az ember megőrizni az egészségét, ha csak fulladozni lehet, mert a sűrű füstköd beborítja a vidéket.
    Így hát amikor észrevettem, hogy engem is kezd hatalmába keríteni a nyűgösség és a nyafogás, szétnéztem a vén Európában, akad-e olyan derűs ország, ahol vehetnék egy lélegzetvételnyi szünetet, és tiszta oxigénnel töltekezhetnék. Dániára esett a választás, legfőképp mert a dán állam csinos ösztöndíjjal támogatja a kelet-európaiak népfőiskolai gyógyüdülését.
    Itt valóban megvan mindenünk: elénk rakják az ételt, dől a meleg a radiátorból, és végre nem jönnek a csekkek, nem kell számolni a rezsit. A "megerőltető" hétköznapokat bármikor kilazíthatjuk az uszodában vagy a moziteremben. Nincs más dolgunk, csak alkotni - adnak hozzá elég festéket és hangszert. Tökéletes a gondoskodás.
    Csakhogy e sok kényelemért cserébe kérnek valamit. Szüntelen közreműködést. Az iskolai napirendhez mindenkinek tartania kell magát: reggeli, gyülekező, óra, ebéd, megint órák, vacsora, és időnként még esténként is kötelező közös szabadidős program. Amikor az első napokban körbevezettek az iskolában, és a nemzetközi csoport az igazgatónő irodájához ért, az igazgatónő köszönés helyett azzal kezdte, hogy megszámolt minket, teljes-e a létszám. Diplomás ember lévén támadt bennem némi skizofrén érzés, hogy hova kerültem, oviba, de aztán csak megszoktam reggelenként a névsorolvasást. Sőt, külön odafigyelek, hogy be legyen ikszelve a nevem, mert a későket és lógókat extra konyhai munkára delegálják.
    Két napirendi pont közé ékelődik ugyan fél-egy óra, néha kicsit több is, de ez épp arra elég, hogy az ember szusszanjon egyet. Az, hogy csütörtökönként a nemzetközi diákoknak nem kell részt venniük a reggeli gyülekezőn, így most pizsamában ejtőzve monitorra vethetem e sorokat, a népfőiskolán merő luxus.
    Az árát mindennek meg kell fizetni - kapsz valamit, de cserébe adsz is, ez a deal, így áll egyensúlyban a mérleg két serpenyője. Ha a biztonságot választod, nemcsak az öngondoskodás terhétől szabadulsz meg, de elfelejtheted az önrendelkezést is. A védelemért a szabadságot kell feláldozni.
 
    

Felnőttet nevelni

      Mint írtam, a dán népfőiskolán az életre kívánnak tanítani. Ehhez hozzátartozik, hogy az ifjúságot beleszoktassák az élet néhány triviális, gyakorlati szabályába. Mit értek ezalatt? Azt a könnyen feledésbe merülő fizikai törvényszerűséget, hogy a szoba nem öntisztuló, és az edények nem mossák el magukat.
     Szerda délelőtt tanóra helyett mindenki kötelezően kitakarítja a szobáját, a hozzátartozó fürdőszobát és előteret, továbbá be kell osztani a hálófolyosók és a hozzájuk tartozó konyhák takarítását. A tanárok bármikor betoppanhatnak ellenőrizni a rendet, és a hanyagok retorziókra számíthatnak. Senki nem tiltakozott; mindenki tisztában van vele, hogy rögzített keretek nélkül elárasztana minket a kosz és a káosz.
      Egy hálóblokk kettő darab kétfős hálószobából, valamint fürdőből és előtérből áll. Négy embernek kell tehát egymás között meghatározni a takarítás menetét, illetve a takarítási igényszintet - a teljes rendetlenség a tanári szigor miatt itt nem jöhet szóba, de tisztaság és tisztaság között lehetnek különbségek. A mi blokkunkban minden héten más takarítja a közös helyiségeket - és ki is takarítja, mert ha nem, fellép ellene a többség, szélsőséges esetben pedig a felsőbb hatalom. Így a háztartási problémák le vannak tudva, működik minden, ahogy az a kollégiumi és albérleti utópiák nagykönyvében meg van írva.

    Az öntisztuló edények illúzióját nem épp finoman verik ki a diákmesterember fejéből. A "kitchen duty" során a diákok 5-6 fős csoportokban egy héten keresztül konyhai munkára vannak kötelezve napi kétszer fél óra erejéig, ebéd és vacsora után. Mosogatni kell, elpakolni a tiszta edényeket, letörölni az asztalokat, és napi háromszor friss teát és kávét főzni a kávézóba a trolikocsira. Természetes, hogy növelni kell a jövő generáció felelősségtudatát, a kitchen duty mégis olyan elementáris stresszt jelent, ami egy egész hetet tönkretesz az életünkből; ezért amikor múlt héten szerdán a konyhaszolgálatosok közt az én nevemet is felolvasták, kapásból kisült az idegrendszerem.
    Nem a munka büdös. Csak a kitchen duty pont azt a fél órát veszi el a napból, amit az ember az étkezés és a tanóra között önmagával tölthet, kicsit visszavonulhat a népfőiskolai szférából; ráadásul a munkakörülmények sem épp ideálisak. Mert munka bőven akad 5-6 embernek, csak épp hely nincs elég hozzá a konyhában. Érkezik, egyre érkezik a koszos edények tömege, kistányér, mélytányér, lapostányér, pohár, bögre, kés, kanál, villa, mindet felpakolni a csepegtetőkre, és lespriccelni róluk az ételmaradékot - mert a mosogatógép csak félig tiszta állapotú edényeket bír tisztítani, a makacs szennyeződésekkel szemben tehetetlen. A mosogatógépre váró sok koszos edénynek nincs elég nagy pult, no meg minden konyhai trolikocsi is foglalt éppen, ha a tiszta tálakat kéne a helyükre tolni. Tocsog a mosogatóhelyiség padlója a szétpriccselt víztől, mi meg egymás lábán taposva próbáljuk a dolgunkat végezni. Zakatol az agyam és hangosan káromkodok magyarul (milyen jó, hogy kéznél van a saját, titkos nyelv, hogy kieresszem a fáradt gőzt), ahogy két ember között kiszlalomozok a trolikocsival, rajta az  összecsörrenő edényekkel.
     Fél óra múlva így is, úgy is szabadulunk, viszont akinek nem ég eléggé a kezében a munka, vagy nem jelenik meg, újból beosztják, egészen addig, amíg nem tanulja meg, miként kell megtisztelni a konyha szellemét.
    A kitchen dutym másnapján már az idegösszeomlás kerülgetett, és többen is szóvá tették, hogy "zavart a kisugárzásom". Zeneórán bekattant nálam a miniszintetizátor, inkább elköszönt egy időre, nem dolgozik velem tovább; de amúgy sem ment még a tamburin se, végül megkértem Linét, engedjen el egy órára az egyik terembe akkordokat gyakorolni a zongorán, mert nem bírok részt venni a közös munkában.  Harmadnapra valahogy belerázódtam a melóba, egy időre visszakapcsolt a hangszerem is, de aztán mégis feladta, sőt, zenehallgatás közben rendetlenkedni kezdett a laptop, amitől egy méterre álltam. Az aurám tehet róla, mondtam Linének, aki nevetett rajtam, még akkor is, amikor szólni kellett az iskolai szerelőnek, mert kiment az áram a zeneteremben.
    A fiúk pénz helyett kitchen dutyban játsszák a pókert - remélem, senkinek nem maradt kétsége afelől, miként söpör végig a rettegés az iskolán, ha szóba kerül a konyha. Egy hét után olyan katarzissal tesszük le a kötényt, mintha túléltünk volna egy atomtámadást; de gyakran eszembe jut, hogy minden csak viszonyítás kérdése, és hogy az igazi felüdülés az, ha a kitchen duty lesz dániai tartózkodásom legmegerőltetőbb élménye.
 

    

Mi is az a folkehőjszkóle?

    Lassan egy hónapja élem már a dán népfőiskola hétköznapjait, ideje lenne hát annak is szentelni egy bejegyzést, mi is az a folkehőjszkóle.
    A népfőiskolák a dán szellemiség XIX. századi nagy megújítója, N. F. S. Grundtvig fejéből pattantak ki. Grundtvig ugyanis 200 évvel ezelőtt bosszantóan idejétmúltnak találta a holt nyelveket és a többkötetnyi tudást a nebulók fejébe passzírozó oktatási rendszert. Helyette megálmodott egy dán nyelvű oktatási intézményt (akkoriban Dániában a felsőbb osztályok németül és franciául beszéltek, a dán pedig az iskolázatlan népnek maradt - micsoda ismerős helyzet), ahol együtt tanulnak különböző társadalmi osztályból származók és vallásúak, és ahol a nők is helyet kapnak, a tanulás és tanítás folyamatában egyaránt. S mivel itt nem a klasszikus iskolázottság a cél, nem a műveltségükkel brillírozó ifjakat akarnak a társadalomba ereszteni, ezért nem szükséges sem felvételi, sem a teljesítményt felmérő vizsga. Az ötletből aztán 1844-ben lett először valóság, hogy aztán az idő előrehaladtával egyre több népfőiskola bukkanjon fel a poros dán városkákban, és később szerte Skandináviában.
    A népfőiskola nem alternatív gimnázium, ahol kreatívan strukturálják az alaptantervet, és nem valamiféle reformegyetem, ahol a hivatásunkra specializálódunk. A népfőiskola - összhangban Grundtvig alapelvével - olyasmit kíván tanítani, ami kimarad mind a közép-, mind a felsőfokú oktatási intézményekből: magát az életet - a világ felfedezését, etikát, gondolkodásmódot. Az életet pedig nem lehet könyvekből és osztálytermekben tanulni, csakis az áramló, kavargó világban, úgy, hogy az ember is áramlani kezd, tevékenykedni, hagyja magát sodródni az élményekkel. Bármilyen órán veszünk itt részt, cselekedve tapasztalunk: zenélünk, festünk, sportolunk, még amikor irodalmi műveket elemzünk, akkor is célok nélkül belemélyedünk, megragadunk és magunkkal visszük a benyomást. Semmit sem próbálunk erőlködve a fejünkbe tuszkolni.
    A tanárok nem tekintélyszemélyek, akik követelnek, akiktől tartani kell; inkább facilitátorok, akiknek feladata, hogy megnyissák számunkra a világ kapuit. Mindig adni, építeni akarnak, és sohasem fölénk kerekedni. S mivel emberséget és etikát csak az taníthat hitelesen, aki maga képviseli az emberséget és etikát, a tanároknak - legalább részben - meg kell felelniük, hogy a pszichológia nyelvén fogalmazzak, a teljességgel működő, integrált személyiség kritériumainak.
    A szemeszter erejéig (mert a legtöbb diák egy félévet tölt itt, maximum egy évet lehet maradni) úgy élünk, mint egy nagy család: az intézmény kötelezően bentlakásos, és a tanári kar jelentős része az iskola épülete mellett lakik a családjával, takaros házakban. Nemcsak az órákon vagyunk együtt, hanem az étkezéseken is, gyakran velünk esznek a tanárok házastársa és gyerekei is. Mindig van egy ügyeletes tanár, aki bizonyos estéken és hétvégente programot szervez a diákoknak; népfőiskolai tanárnak lenni tehát egész embert kíván. Itt nem válik el élesen egymástól a társas és a privát szféra - tulajdonképpen egyetlen szféra létezik, a népfőiskolai közösség, és ezen belül zajlik életünk minden mozzanata.
    A dán népfőiskola valójában életforma; egy alternatív valóság, amiben pár hónapig élünk, hogy aztán visszatérjünk a globális valóságba, és elhintsük a magokat, amiket itt a batyunkba csomagoltak. A folkehőjszkóle egy utópia megvalósult változata.

Disszidens kolónia

    Az első hetek csapatépítésének köszönhetően hamar megtanultuk a diáktársak nevét, már meg tudom különböztetni Linát, Lineát és a két Linét, tudom, ki a három Benjamin, mert három Benjamin is jutott erre a szemeszterre. Ha facilitálni kezdik a csoportfolyamatokat, beindul a klikkesedés. A dánok is kezdenek kisebb társaságokra oszlani, de a leglátványosabb mégis a dán-külföldi elkülönülés.
    Nincs új a nap alatt. A századfordulón egész falvak és fél mezővárosok tűntek el szeretett és akkor még meglehetősen nagy hazánkból, és vándoroltak Amerikába. New Yorkban külön negyedben éltek, külön bankjuk volt; önálló kis bányavárosokat töltöttek meg Amerikában a magyarok. Ugyanígy a lengyelek és több más nemzet fiai a környékről. Sokan a századfordulón kivándorlók közül nem is tanultak meg angolul, csak a néhány legfontosabb szót, mint fektri, mejner (factory, miner); ha érdekérvényesíteni kellett a gyár- vagy bányatulajdonosoknál, egy-két ember volt a több százból, aki tudott angolul és tárgyalhatott a többi képviseletében, aztán lefordította, mi lett a deal. Az elkülönülésen csak a következő generáció javított, a kivándorlók Amerikában született gyerekei, akik sok más náció gyerekeivel együtt jártak iskolába, megtanultak angolul, ők tanították angolra a szüleiket. A frissen érkezők mindig külön szigetet képeznek a régen letelepedettek között. Nincs új a nap alatt.
     Itt, Dániában a külföldi diákok általában külön asztalhoz ülnek az étkezéseknél, és privát partikat tartanak a hálófolyosóról nyíló konyhában. Lengyel szobatársnőm, Karolina, aki már a második félévét tapossa a népfőiskolán, megnyugtatott, hogy tavaly rosszabb volt a helyzet: előfordult, hogy egy külföldi barátkozni akart a dánokkal, közéjük ülni ebédnél, de a dánok villámgyorsan helyet foglaltak egymás mellett, nem engedték be, kiszorították; a bulikon se volt soha keveredés. Most azért van köztük néhány, aki közel áll hozzánk, international szekcióhoz, aki közénk ül ebédnél, aki mellé leülhetünk a kávézóban - van néhány barátkozni bátor dán.

    S mégis: miért nem ülünk velük egy asztalhoz, kérdezte egyik olvasóm, holott mi, külföldiek is e vidék életét éljük, a "boringbrói skandináv éjszakákat"?
    Eltöprengtem... és kis idő múltán arra jutottam, hogy Bábellel kezdődött minden, amikor nem találtuk a közös nyelvet. Mert ha két dán leül közénk az étkezőasztalnál, egymás között még mindig tartják a dán nyelvet, hiába hallhatóan az a szokás felénk, hogy angolul beszélünk, még ha két magyar vagy két lengyel szól is egymás között, de egy harmadik náció jelenlétében. Az öblös dán szó megzavarja a gördülékeny megértést.
    S újra: miért nem ülünk velük egy asztalhoz, miért nem találjuk a közös nyelvet? Az ember imád csoportokra oszlani, tanítja a szociálpszichológia, imádja önmagát és a számára kedveseket ilyennek, a többieket, a kívülállókat pedig olyannak kategorizálni. Különben hogyan tudna eligazodni a világban, honnan is tudná, hogy ki ő és kik a többiek, ha nem látna különbségeket, ha nem látná, hogy ilyenek vagyunk mi, ez a mi helyünk, ti meg amolyanok vagytok, és menjetek odébb? Ha nem csoportosítanánk és címkéznénk, sokkot kapna az agyunk a nagy komplexitástól.
   Így vagyunk mi, maroknyi kelet-európai, a dán tenger közepén. Kisebbség vagyunk, és ők a többség, akik elárasztanak, összenyomnak; ha nem őriznénk magunkban Kelet-Európát, akkor feloldódnánk a dán sokaságban - elvesznénk, nem lennénk többé. Nem maradna, csak az egyszínű dán sokaság - eltörlődne egy árnyalat.
   S még egyszer: miért ragaszkodunk a saját nyelvhez, miért kell az elkülönülés? Miért nem lépünk túl mindannyian Dánián és Kelet-Európán? Mert az ember fél. Fél, hogy a másik, akitől megkülönböztette magát, elveszi, ami az övé; fél, hogy ha ad, akkor neki kevesebb jut; fél, hogy a másik bántja, megalázza, megsemmisíti. Ilyen irracionális gondolatok lapulnak az emberi agyban. S ha fél - ellenségnek látja a másikat. Itt kezdődik a paranoia - és a kirekesztés, a háború.

    A dán diákok bizonytalanok magukban - aki bizonytalan, az fél a másmilyentől, nem mer felfedezni. Visszamenekül ahhoz, amit ismer, egy másik dánhoz. Többnyire 20-22 éves srácok, akik most költöztek el a szülői háztól. Újra és újra emlékeztetem magam: milyen voltam én, amikor kiköltöztem a szülői házból? Mennyire voltam nyitott, mennyire volt könnyű nekem új kapcsolatokat teremteni, lepacsizni egy idegennel?
    Sőt: hogyan viselkedtem Magyarországon, amikor én voltam a többség? Mindig angolul szólaltam meg, amikor kellett volna? Befogadtam és elfogadtam éjjel-nappal, netán észre se vettem, hogy épp kirekesztek, fel se tűnt, mit érez mellettem a másik?
    Az ember - ez szintén pszichológia - másban látja meg saját hibáit, és nem veszi észre, hogy mindenki ugyanolyan árnyoldalt húz maga után: ha valaki mögött megpillantja a sötétet, rögtön rábök, pellengérre állít - csak saját maga mögé nem lát. Semmi mást nem tesznek a dánok, mint amit a többség tesz a világ bármely pontján.
    Folyton emlékeztetnem kell magam, hogy az elhatárolódás - közös. Amikor ma a dánnyelv-tanár, mert a tanárok több év tapasztalatából pontosan tudják, mi zajlik dánok és külföldiek között, miként gátol a bizalom és az önbizalom hiánya, és mindez milyen érzéseket kelt a kisebbségben, de nem tehetnek semmit, csak várnak és remélik, hogy kinyílunk, bíznak a csodában, tehát amikor a dánnyelv-tanár ma megkérdezte, ugye nem gyűlöljük a dánokat, azt válaszoltam hangosan, megkönnyebbülve:

Nem, nem gyűlölöm.

 
     

Hogyan győzzük le a skandináv éjszakát?

    Grundfosos berkekben Bjerringbrót Boringbrónak csúfolják. Méltán. A vidéki eseménytelenség iskolapéldája; úgy élünk itt, mint a kosztümös angol filmekben az úri kisasszonyok: sétálunk és művészkedünk egész nap. Mert nem lehet mást csinálni. Nagyon üdítő, amíg el nem jön a szombat este, amikor az ember agya majd' felrobban a semmittevéstől.
    De tegnap végre történt valami: a zeneszakosokat koncertre, méghozzá rockkoncertre vitte az iskola Holstebróba (az ilyesmi teljesen szokványos a dán népfőiskolán, a rajzszakosok Koppenhágába mennek a jövő héten), az esztétikai érzéket fejlesztendő. Az iskola buszt bérelt, a csoportot kísérő zenetanár az odaúton szétosztogatta a 270 koronás jegyeket, megmaradt ugyan kettő, de sebaj, valaki biztos itthon maradt inkább aludni. Majd mindenkinek a kezébe nyomott egy pár füldugót, ha nem bírnánk a hangosítást, no meg egy doboz sört, alapozni, mire odaérünk; akinek kell még, amott az ülésen van két ládányi pluszban.
    Tim Christensen elvileg a legismertebb dán a nemzetközi könnyűzenei porondon, leginkább soft rockot játszik, skandináv mércével mérve mindenképp softot. Úgy festett a kalapban, mellényben és piros alapon kockás ingben, mint az egyszeri dán földműves, aki mulatni megy a vásárba. Jó volt a zene és a koncert is, szó se róla, bár a dánok nagyon szolidan ropták, illetve rázták a fejüket; a harmadik sorban álltam, menekülésre készen, ha kezdődne a pogó, de nem kezdődött; lehet, a skandinávok a hard rockhoz tartogatják az őrjöngést. Csak egy szőke hosszú hajú, bögyös, zöld alapon kockás inges lány ugrált, mint a gumilabda; biztos a feleség, spekuláltam magamban, hogy felrázza kicsit a disztingvált bulit - Tim Christensen piros és a lány rikító zöld alapon kockás inge nem lehet véletlen párosítás.
     Nem állítom, hogy teljesen magaménak éreztem a zenét, vagy egyesültem volna a tömeggel - mégis, pusztán az, hogy végre kiszabadultam, és ha csak négy órára is, de magam mögött hagytam a nyugalmas, békés Boringbrót, és újra beleszagoltam az örvénylő életbe, már elég volt, hogy átéljek egy csúcsélményt.

    Pedig a népfőiskola nagyon igyekszik minket szórakoztatni, minden héten van valami koncert, itt helyben, az előadóteremben, hogy ki se kelljen dugni az orrunkat a hidegbe. Kedden például eljött hozzánk Jakob Bro, egy felettébb csinos pofijú jazz zenész, akiről annyit érdemes tudni, hogy legutóbbi albumát New Yorkban, az Avatar stúdióban vette fel, olyan zenészekkel, akiket nyilvánvalóan mestereinek tekint - a kedd reggeli gyülekezőn megnéztünk egy filmet az album születéséről, és Jakob Brón látszott, mennyire megilletődött, hogy két nagy amerikai jazz zenész az ő kottáiból játszik. A film alapján meditatív melódiákat vártam, de Jakob Bro hazai terepen felvillantotta a vadabb arcát, illetve az igazi skandináv néplelket: a zenekar nyesni kezdte az ordító skandináv jazz zenét, amibe az ember vagy beleérez, vagy megőrül tőle, de semmiképp sem képes közönyös szelídséggel hallgatni. Bőgtek a gitárok és rikoltott a szaxofon, elnyújtva, fájdalmasan, egy őszhajú fószer pedig versrészleteket dörmögött a mikrofonba, kiragadott sorokat egy találomra felcsapott verseskötetből, éneklő virágokról, demokráciáról, szerelemről és egyéb hippidolgokról, ahogy az egyik lány vázlatos nyersfordításából kivettem. Tépte a fülemet a nyers dallamsikoly, és jólesőn megborzongott az agyam, ahogy a zene belezúzott a rezzenéstelen, soha véget nem érő skandináv éjszakába.

Chill out

    Ha kisüt a nap, a nagy, függönytelen ablakokon át ömlik be a fény a szobába, a kávézóba, a folyosóra, nem ridegen, hanem egészen melengetőn. Ahogy az ember végigmegy a folyosón, egyszerre érzi a nap melegét és a téglafalakból áradó vaskos hideget (a folyosókat nem fűtik, így szabad prédái a kinti hőmérsékletnek), no meg némely fiúszobából kicsapó férfiparfümöt. De többnyire mégis tiszta és természetes faillat kering az épületben: a lépcsőkorlátból, a plafon és a falak fabordázatából. Időnként zongorahang csapja meg a fülemet útban az előadó vagy az étkező felé, mert az épületben, a főfolyosón is, meg némelyik terem sarkában egy-egy pianínó lapul, és bárki odaülhet gyakorolni.
    Hétvégén vagy tanítás után a legjobb felkeresni az uszodát, mert az is tartozik az iskolához. Melegszünk és kiizzadjuk a fáradtságot a szaunában (mert az órákon itt is el lehet fáradni). A medence vize három fokkal melegebb az otthon megszokottnál, és úgy tűnik, épp ez a három fok a lélektani határ a hideg és a langyos víz között. Az uszodát minden este tisztítják, még sincs klórszag. Szerencsére. Gyerekkorom úszásóráiból a legélesebb emlékem, hogy bele kellett ugrani a klórszagú, két méter mély medencébe, és úszni... hogy miként, azt a medence szélén mutogatta el a pólóban csápoló úszásoktató, aztán a legjobbnak vélte, ha mindjárt kipróbáljuk élesben. Ugrani kellett hát a jéghideg medencébe, és hirtelen bénító, szúró érzés ölelt át, süllyedtem a vízben a medence aljára, és nem tudtam, miként mozdítsam a tagjaimat. Fogyni kezdett a levegő, és én próbáltam feljebb küzdeni magam, nem is emlékszem, hogyan, ösztönösen csapkodhattam a tagjaimmal, mint a vízbe vetett állat, de csak nem értem el a tetejét, újra és újra visszasüllyedtem. Aztán valahogy, közel a felszínhez, kinyújtottam a kezem, megragadtam a medence szélét, és kihúztam magam a levegőre. Az úszásoktató már épp készült levetni a pólóját, hogy kimentsen. A maradék távot azért elengedte.
     Volt olyan osztálytársnőm, akit az apja elvitt az uszodába, és megtanított úszni, hisz látszott, hogy az úszásoktató eredményeket vár. Én meg valahogy végigküszködtem az úszásórákat. Úszni csak öt év múlva tanultam meg, magamtól, visszaemlékezve a mozdulatra, amit anno a medence szélén gyakoroltunk. Szeretek úszni, szeretem ráérősen, de ütemesen a vízbe meríteni a tagjaimat, és érezni, hogy a víz kisimítja belőlem a zavarodottságot,  de csak tóban, tengerben, fürdőben - klórszagú uszodában soha. Itt nincs klórszag, csak fodrozódó víz. Ami mindössze 110 centiméter mély, zavaró módon - mert az óta a régi úszásóra óta csak beleszoktattam magam a két méterbe. Langyos, sekély, szagtalan - ennél jobban nem is írhatnánk át a régi uszodaélményt.
     Esténként a legjobb filmezni a moziteremben. Olyan, mint egy budapesti művészmozi kisterme, és ezzel alig túlzok. Vörös, párnázott ülések lépcsőzetesen emelkedő sorai, nagy vetítővászon, hangosítás. Bármikor bárki használhatja, mint az uszodát, nem kell engedélyt vagy kulcsot kérni. Terpeszkedek, lábam a szomszéd ülésen - bár ezt a figurát otthon is előadom a művészmoziban. Körülöttem a dánok szeretik hangos bekiabálással átélni az elborzadást vagy a meglepődést egy-egy váratlan fordulaton; ha egy filmben sok az izgalom, a csendre vágyó külföldiek felől türelmetlen pisszegés hallatszik. Kulturális különbségek, de hát ez tesz sokszínűvé.
     Hétvégenként, vagy ha nem tart sokáig a tanítás, nézem a naplementét (négy és öt óra közé tehető most a nagy esemény). Látni az ablakomból is, ahogy az épület mögötti erdősáv fekete, kígyózó ágai között egyre mélyülő sárga színnel kúszik lefelé a nap. Egy órán keresztül ülök az ágyon, és beleveszek a fényes golyóba. Vagy sétálni megyek, és a hidegben követem a patakot, ahogy lassan átcsordogál a városon; foltokban befagyott a télen; a két partján fasor. Több patak is folyik az utcák mentén, az ember csak pislog, hogy onnan is meg innen is érkezik egy: összetorkollnak, kettéágaznak, egész kis csatornarendszer, rajtuk színes fahidak, piros, zöld, és már tudom, hogy a zöldnél kell lefordulni az iskolához. Figyelem, ahogy a patakok vizén, a partot szegélyező fák között utat váj magának az arany színű fény. (Csak a szöveg csinál giccset, nem a természet.) S amikor a nap lebukik a távolban a domb mögé, a horizonton rózsaszínben kigyullad az ég az erdői árnyai között.

Egy dán szakácskönyv margójára

     A dán ételektől legalább annyi flow-t kapok, mint a zeneóráktól. Már a tányérba szedés is szertartás. Az ember elindul az ételekkel telerakott asztal mellett, és mindenből vesz egy keveset. Először a kenyér. Reggelente még többnyire meleg; puha, de nem levegővel fújt; barna, fehér, kívül-belül magvas, esetleg mákkal megszórt. Majd előétel és saláták: hering hagymával, apróra tördelt makréla, mindenféle, a magyar ízérzékelés számára abszurd saláta: mazsolával kevert reszelt sárgarépa, ruccola és különféle salátalevelek ananásszal megspékelve, az ananász még a görög salátából sem hiányozhat. És garnélarák, salátában vagy önmagában - az ember ennél a tálcánál általában észbe kap, visszaszalad egy kistányérért, hogy minél több rákot halmozhasson fel, a tányér felét már így is salátakupacok foglalják el. Most érünk a főételhez. Köretnek krumpli, többnyire héjában sütve, mindenféle szósszal, esetleg párolt zöldség (ananász ebben is előfordulhat), mellé gyakran hal, makréla vagy lazac, a minap például pestóval megkenve, vagy apróra vágott csirke currys mártásban (imádják a curryt, még levest is főznek belőle), esetleg natúr sertés. Felbukkanhat brokkoli is, párolva vagy salátaként, nagy tálba pakolva. A végére érve apró ételszigetek zsúfolódnak össze a tányéron.
    Minden édes, ha csak mellékízében is: a felvágott, a hal, a mákos krémsajt, a saláták a mazsola és az ananász miatt. A hús pedig gyakran sótlan. Viszont semminek nincs tartósítószer- vagy adalékanyagíze; nem a dán népfőiskolákon híznak az élelmiszeripari vegykonyhák.
    Van olyan honfitárs, akinek hiányzik a magyar konyha, és fél perc alatt elsüvít a svédasztal mellett, míg én minden tálca mellett szöszmötölök. Aki az édeskés, sótlan, tiszta ízekre bukik, mint én, annak minden ételsziget egy újabb felfedezés, kirándulás egy ismeretlen szegletbe. Minden ingerület a nyelvembe fut és onnan indul ki, s a világ bennem és körülöttem egy globális ízélmény. Ebbe az ízélménybe beszűrődik egy állandó zaj: a dán karattyolás, mert a dánok egyfolytában diskurálnak étkezés közben; elfogadott, ha valaki rágás közben beszél, ám sokuk késsel-villával eszi a lekváros kenyeret - pont fordítva, mint otthon, ahol kézzel fogjuk meg a lekváros kenyeret, és rágás közben nem szokás beszélni. Kulturális különbségek; így vagyunk sokszínűek. Hanggal teljes az ízélmény.
    Az étellel még akkor sem lehet betelni, ha az ember eltelt vele; őszintén szólva annyit eszem, hogy már nem éhezem meg két étkezés között, eltűnt az éhségérzet, soha nem ürül ki a gyomrom.
    Azért a túlburjánzó dán kísérletezőkedv sem fenékig tejfel. A minap meglepő módon nem találtam fogamra valót a vacsoránál: a csípős hagymaleves gyenge utánzata volt a magyar fűszerezésnek; a krumplipürébe kevert húsnak nem volt bizalomgerjesztő állaga, így a vega zöldséglepény mellett döntöttem, amire most nem keresnék jelzőt. A hókaszínű téli paradicsomsaláta sajnos Dániában is ugyanolyan íztelen, mint otthon. De a az i-re a másik saláta tette fel a pontot: káposzta, alma, magvak - közéjük pedig bacon és kolbász keverve, hogy a furcsa csípős bukétól még abszurdabb legyen az összeállítás. Őszinte felháborodással pampogtam, hogy merészelnek ilyet feltálalni, miután hozzászoktattak a lazachoz és a garnélarákhoz...

Találkozás

     Feliratkoztam kórusra is. Nem volt felvételi; bárki csatlakozhatott, aki kedvet érzett az énekléshez.
     Aki ismer, alighanem meglepődik eme fordulaton, hisz otthon egyre inkább gondot okozott, ha ismeretlenek előtt kellett megszólalnom:  elakadt a hangom, kaparni kezdett a torkom, köhögtem és természetellenes volt a hanglejtésem. Mintha nem jönne ki a mondanivaló, hanem torlaszt képezne a torkomban. Észrevétlenül alakultak ki a tünetek az elmúlt két-három évben, és hiába kutattam az okukat - csak annyi volt bizonyos, hogy léteznek, és működésbe lépnek, ha "helyzet" van. Persze ismerem a népszerű vélekedést, miszerint akkor akad el a szó, ha magunkba fojtjuk, ha nem merjük kimondani, és ez a sablon illik is rám, de úgy gondoltam, a bátortalanságomon nem segít az analízis. Ha valamelyik testrészed gyenge, hát erősíts rá, tanította Gergő barátom - ha akadozik a hangod, használd minél többet, ereszd ki, trenírozd.
     Persze aligha mertem volna odaállni a suta, hamiskás énekhangommal, ha nem kapok pozitív löketet az elején. Line tartott egy próbaórát az első héten az összes hallgatóval, és olyan öröm szakadt fel bennem, ahogy áramlani kezdett a dallam a hangunk nyomán, hogy úgy éreztem, ezt újra és újra át akarom élni. Line úgy mosolygott a zongora mögül, hogy minden félelem elpárolgott belőlem.
    Egészen más emlékeim vannak az iskolai énekórákról. Az első alkalom után, amikor egyedül kellett énekelni az osztály előtt, mellettem maradt a szorongás, hogy a tanár egyszer csak felszólít, és megint rajtam lesz mindenki füle. El is következett minden félévben az énekórai felelés, ami sokunknak okozott gyomorideget, vagy a tanári bírálat, vagy a kuncogás miatt - osztályonként változott, melyik szorongásfaktor volt hangsúlyosabb. De hogy ne általánosítsak a saját esetem alapján, megkérdeztem itt pár honfitársat, és hasonló tortúrákról számoltak be ők is. Most pedig ott állunk a kóruson, és Line kitörli belőlünk a régi traumák emlékeit.
    Azt hiszem, még nem említettem egy apró, de fontos momentumot. Talán a múlt héten történt, hogy egyik ebéd végén camembert-t és mákkal szórt krémsajtot ettem egy kis üvegtálból. Ahogy az első falatot  a számba emeltem a villával, és majszolni kezdtem, belenéztem az üvegtálba, hogy a következő darabot vágjam le a krémsajtból, de félúton megállítottam a mozdulatot. Mert eszembe jutott egy régi álom, lehet már vagy néhány éves, amiben a legélesebb kép, hogy hasonló ebédlőben ugyanilyen üvegtálból eszem a sajtot, bár azok a sajtok inkább narancssárgásak, mint fehérek, és akkor valami elromlik, talán nem tartom be a sajtevési etikettet, vagy hasonló abszurd zavar támad (álomban vagyunk), minden szem rám mered, és megszégyenülök. Csodálkozva néztem bele az üvegtálba itt, a dán népfőiskolán, és lassú, nyugodt mozdulattal szeltem egy újabb darabot a sajtból. S ahogy körbenéztem, még csak a szégyen lehetősége sem merült fel az étkezőasztalnál. Majszoltam az édeskés krémsajtot, és közben diszkrét mosollyal az arcomon ültem a szégyentől szabadultság érzésében.

     A legfőbb jó a sok jó közül, amit itt kaphatok, csütörtök délelőttönként az angolirodalom-óra. Hosszú út vezetett nálam az angol irodalomig. Az angol irodalom olyan volt számomra, mint egy korai plátói szerelem, amibe kamaszkorunkban beleszeretünk, majd a sors szétsodor minket, de titokban mindig reménykedünk, hogy összeakadunk még valahol egy szerencsés véletlenben. A sors tehát a pszichológia dzsungelébe sodort az angol irodalom tiszta partjai mellől, hogy továbbvigyem a hasonlatot, és ebben a dzsungelben nem könnyű utat vágni, mert a sok árny, tüskés ág, mérgező ízeltlábú, ami által meg kell maratni és vágatni, mert ez is kötelező az úton, mind-mind önmagunk egy apró része - önmagunkba kell ösvényt vágni, és fényt hullatni a sok fojtó liánra és elborzasztó élőlényre. Úgy tűnik, átvágtam magam az őserdőn, legalábbis egy szeletén, kitévedtem a tiszta partra, ami a kamaszkori plátói szerelemre emlékeztet, vagy talán pontosan ő maga, érett és kiteljesedett változatban - végre elérhetem őt.
     Csütörtök délelőttönként végre nem önmagam dzsungelében küzdök a túlélésért, hanem belesüppedek az angol szövegbe, erőlködés nélkül mélyülök el a szavakban, mint egy második anyanyelvben, ami nem tanult, hanem bennünk szunnyad, és vár, hogy felszínre hozzuk. Ráérősen keresgélem a megtalálhatatlant: hogy mit mondott a költő; néha rá is bukkanok valamire, na nem a költőből, mert ő már rég halott, és teljes bizonyossággal aligha azonosíthatnám, hanem önmagamból - mert az irodalom kígyója is csak önnön farkába harap. S időnként, ha a szabad bolyongás során ugyanahhoz a korallhoz jutunk a tanárral, aki végső soron a költőt képviselné az irodalomórán, bár mint mondtam, ez szinte lehetetlen, amikor ugyanahhoz a szirthez vezet mindannyiunkat a keresés, akkor, felismerve az azonosságot, e sok saját farkába harapó kígyó között végre létrejön az együttes élmény, az esztétikai katarzis.

Skandináv éjszakák

    Napközben az ember még csak-csak talál elfoglaltságot, hétköznap órákra jár, hétvégén filmet néz, sétál még a hidegben is, levelet ír, skype-ol, de estére mintha elfogynának a lehetőségek, amivel agyonüthetné az időt, így nem marad más, csak az idő maga.
    Esténként itt is összeülnek az emberek, a Café Farmorban (ami az iskola kávézója), vagy valamelyik folyosó konyhájában (az international szekció), de ahelyett, hogy elkezdenénk jól érezni magunkat, csak a nihilt kezdjük érezni. Be vagyunk zárva - a hideg zár be minket, mert hülyék lennénk kimenni a csípős éjszakába. Szó se róla, van itt elég pakli kártya, társasjáték, egy rakás biliárdasztal, de pár nap után minden lapos, egyforma. A pókerben már nincs izgalom, csak megszokás.
    Lankadtan játsszuk le egyik zenét a másik után. Várjuk, hogy eljussunk végre egy nagyvárosba, májusban Berlinbe, a tanulmányi kiránduláson. Várjuk, hogy eljussunk majd az életbe. Mert most nem tehetünk mást, mint figyeljük, ahogy az egyformaságban végtelen lassúsággal araszol az idő. Még alig múlt tíz óra. Aludni megyünk inkább.
    Tegnap hallottam egy hat-hét éves történetet; pletyka volt akkoriban. Egy fiúról, aki az egyik népfőiskolán hagyott egy levelet, hogy unatkozik. Majd felakasztotta magát.

    Ezekben a meleg kuckókban, ahova a tél kényszerít, és ahol történésnek számít figyelni, ahogy az árnyék kaptat fel a fehér falon, nem lehet mást tenni, csak alkotni, rajzolni, írni, zenélni, a testünkre figyelni, elmélyülni önmagunkban. Megküzdeni az álmossággal, és az álmosságon átmászva elérni a leglassabb agyhullámokig, éberré válni az észrevétlen gondolatokra, érzésekre. Nincs, ami elvonná a figyelmet. Ezen a frekvencián nincs pörgés.

    Sajátos lelkiállapot a skandináv téli éjszaka. Üres vásznat veszünk elő, a szövegszerkesztőben megnyitunk egy új dokumentumot. Ha idegen vidékre tévedsz, ugyanúgy e vidék életét kezded élni, mint az őshonosok.
    

"Észak fok, titok, idegenség"

    Ha az ember itt késve érkezik a vacsorához, mint én tegnap este, azt kockáztatja, hogy egyedül kell ennie. Mivel a külföldi asztalnál már nem volt több a hely, és a dánok asztalához nem akaródzott ülnöm (ebből látszik, hova fajult a nemzetközi helyzet), inkább odatelepedtem egymagam a külföldiek melletti asztalhoz. S ebből az aprócska momentumból ágazott el aztán a mai napom.
     Nem sokáig árválkodtam egyedül az asztalnál, mert leült velem szembe egy magyar srác, Laci, aki a Grundfoshoz jött két hétre továbbképzésre Bjerringbróba. A Grundfost talán már említettem, a helyi óriáscég, ami nemcsak a saját gesztenyéjét kaparta ki, de az egész környéket is felvirágoztatta azáltal, hogy bármely országban nyit irodát, mindenhova ugyanazt az íróasztalt, ugyanazt a berendezést telepíti, mégpedig a helybeli dán gyártók termékét. Ha tekintetbe vesszük a Grundfost és a népfőiskolát, már nem is olyan porfészek ez a porfészek.
     A bjerringbrói Grundfos-központba szoktak jönni mindenféle országokból a grundfososok továbbképzésre, és a cég a hőjszkóléban szállásolja el őket. Ez általában plusz 1-2 magyart jelent a népfőiskolai magyar csapat mellett. Összehaverkodtam hát Lacival a vacsoraasztalnál (a magyarok külföldön mind automatikusan egymás barátai), és kiderült, Laci másnap Dánia északi csúcsához készül kirándulni. Az autóban, amit ráadásul a Grundfos bérelt és állta a benzinköltséget is, volt még hely... így hát ma a legészakibb foknál kötöttem ki. Az autó hamar megtelt a helyi magyar kolóniából: rajtam kívül egy grundfosos lány és két diákkollegina töltötték fel a helyet, az egyikük részvétele szintén a szerencsés reggeli ülésrenden múlt.

    Ahogy közeledünk a tengerhez, és az ember öt percre lehunyja a szemét bóbiskolni, arra ocsúdik, hogy már nem fedi hó a földeket, homokszínű fű és csupasz fenyők mentén haladunk. Küszködnek a növények: süvít a szél. Skagen az utolsó település a tenger előtt - ezt onnan tudni, hogy a városkába hajtva megcsap minket a tömény halszag (gondolom, a feldolgozóipar, mert a városon túl eltűnik), mint amikor az ember kinyit egy halkonzervet, az ablakokon át is begomolyog az autóba, minden más szagot elnyom, és biztosan kisúrolhatatlan a ruhákból és a hajszálakból. Erről a halászfalu-aromáról írnak a régi írók, és már értem, hogy  miért húzódott el mindenki a halászoktól, miközben számukra mindez a megszokott és észrevétlen életszagot jelentette, a levegő részét; s ha sokadszorra jönnék Skagenbe, talán az én orrom sem riadna fel többé.
    Skagenben a csupasz vörös téglaházak mellett sok az okkersárgára vakolt téglaház is. Egy cseppnyit színesedünk; a tenger mentén könnyebben harapóznak el az új szokások; vagy csak a szem számára kompenzálják az orr nehézségeit.

    Leparkolunk. Egy kis emelkedőn kell átmászni, és feltárul előttünk a part. A szél tépázza a homokszínű fűcsomókat és minket is, hullámokba gyűri a tengert. A nap szikrázik a vízen és a víz előtt trónoló jeges óriáskövek csoportján. Csizmás lábunk homokba fúródik. A tenger előtt széles sávban jéggé fagyott a dagály maradéka vagy a szél által partra kergetett hullámok, a jég alatt helyenként véres, odafagyott haltetemek. Furcsa, rugalmas jég, behajlik, és nem szakad be a talpam alatt; a jégréteg alatt lépteimtől kavarog a víz. A távolban óriáshajók úsznak a füstölő gyárkémények felé.
    Lacival, akivel tegnap este haverkodtunk össze a vacsorán, törtetünk a szélviharban a csücsök felé. Új szélkoncepció formálódik bennem, most érzem csak, mivé képes duzzadni, szinte cafatokra tép, ahogy behasít a kabátom alá, a pulóverem kötései közé, az összekötözött, fülvédős sapkámba, a kesztyűs ujjaim közé. Szaggat a szél, fújja, fodrozza a talaj fölött a homokot, de mi törünk előre, mert közel a csúcs, már csak mögöttünk szárazföld, két oldalt és előttünk a végtelen kékség, és a háromszög két oldala immár a szemünk előtt találkozik egy sarokban. Vége.

   Még van idő beszaladni Aalborgba. Akkora lehet, mint a szülővárosom, és ugyanaz a hangulat lep meg itt is: évek telhetnek el anélkül, hogy történne valami. Bár lehet, csak a tél teszi.
   A dán építészet végre megmutatja kreatív arcát: előfordulnak a hollandoknál és belgáknál őshonos, lépcsőzetes homlokzatú téglaházak, továbbá hullámzó homlokzatú téglaházak, festett fachwerk téglaházak és kovácsoltvas díszítéssel felturbózott téglaházak. Vannak méretes középületek és apró mézeskalács házikók. A templomon fehér vakolat - a fontos helyektől nem sajnálják a maltert.
    Már csak nyüszíteni bírok a hidegben; ebben a Szibériából ideszállt légtömegben eszembe jut nagyapám orosz hadifogsága. Örülök a biztonságos crocs csizmámnak. Inkább menjünk haza a hőjszkóléba.

   Utazni csakis az ismeretlenbe lehet... ahonnan indultunk: ismert, megtörtént, már a múlté; ahova megyünk - legyen egy cél vagy a bárhova -, még ha ismerős is korábbról: bizonytalan, mert a jövő csakis újat hordoz, ha tervek szerint kovácsoljuk is. Ha úton vagy, mindenhol meglepetésbe botlasz, a padkán, a kereszteződésnél, vagy ha öt perccel elszámolod magad. Akkor vagy úton igazán, ha hagyod magad eltéríteni - ha szereted a vargabetűt.

Miyazaki-város

Miyazaki Hayao: Földtenger varázslója

    Tegnap sor került a nemzetközi estre. A nemzetközi szekció összeállított egy nemzeti menüsort és ki-ki egy rövid prezentációt a saját országáról. Ételből még csak tudott találni mindenki olyat, amihez be lehetett szerezni helyben a hozzávalókat, de a nemzeti alkoholkészletet még csak részben sem sikerült lefedni. Pedig a szándék megvolt, hogy megmutassuk a kelet-európai virtust. Csodával határos módon ugyan az alkoholszaküzletből előkotortak nekünk egy üveg tokajit (hangsúlyozom, ez egy nyolcezer fős dán városka), de pálinkáról nem is álmodhattunk. Még Unicumról se, pedig annak elég jó a külföldi pr-ja; a tulajdonos közölte, hogy az Unicumot nem szereti - következésképp a vevőit sem traktálja vele. Nem tartottak sem lengyel, sem lett vodkát, maradt helyette a Smirnoff, az oroszokkal való történelmi közösséget tekintve belefér. Az egy üveg tokajit pedig kiporcióztuk felespoharakba.
     A prezentációban, hogy éreztessük az egyes nemzetek kiválóságát, bemutattuk a releváns nemzeti adatokat az éves sörfogyasztás, a Nobel-díjak és az olimpiai aranyak száma, a boldogságindex és a szexuális aktivitás tekintetében. Mondanom se kell, Magyarország mindenhol előkelő helyen végzett, különösen az olimpia és a szex terén, a boldogságindexünk sem olyan katasztrofális (a többi kelet-európai, úgy tűnik, depisebb). Én ugyan forszíroztam, hogy írjuk a ki a tüdőrákban és a mentális zavarban szenvedőkre vonatkozó statisztikákat is, hogy látszódjon, mi van mifelénk az élet árnyasabb oldalán, de rajtam kívül senki sem akarta kiteregetni a szennyest. Kreatív ötletként felmerült továbbá Cicciolina bemutatása a híres magyarok között, "From Porn to Politics", egy szolidabb kép kíséretében, avagy mi a vezető ipari ágazat Magyarországon, de aztán mégsem borzoltuk a kedélyeket.

Snitt.

     Dániában nincs kolbászból a kerítés, állapította meg egy honfitárs. Bár alighanem mi, magyarok meg vagyunk róla győződve, hogy kolbászból van, mert a közértben nagy gonddal válogatott, magyar jelleget hordozó kolbászt, amit a paprikás krumpliba szándékoztunk beleszeletelni, naivan betettük a pince egyik hátsó folyosóján található közös hűtőbe, három doboz zsírral együtt (zsíros kenyér hagymával, magyar szájszag virtus). Nos, másnapra a kolbászok és a három doboz zsír is eltűnt, valaki biztos a zsírba akarta tumkolni a kolbászt, extra magyar virtus, vagy feljavítani a nem elég kolbászos kerítést. Érthető okokból a kelet-európai szekció nem lehetett a bűnös, valaki rögtön a latin-amerikai cserediákokra gyanakodott (egy hétig tanulnak dánul a főiskolán, mielőtt szétosztják őket a dán középiskolákba), de szóba jöhetnek még a dán nyugdíjasok, akik számítógépes tanfolyamra jöttek ide pár hétre, meg persze akármelyik dán kolléga is lehet kleptomán, az ilyesmi nincs az ember homlokára írva. Így vagy úgy, a kolbász odalett, erőtlen dán virslivel kellett pótolni, többletpaprikával és baconnel idézni meg a magyar kraftot.
      A nemzetközi svédasztal igazán gusztusosra sikerült, nálam Karolina mákos-meggyes süteménye nyert, a lett lány tojásból, sajtból, sárgarépából kevert szendvicskrémmel nyomult, a Görögországban élő koszovói fiú pedig souvlakival, illetve a görög vonal révén a nemzeti italok sorába felvettük az ouzót is.
     A dánok illemtudóan körbeállták a svédasztalt, eszegettek, iszogattak, cseverésztek. Ügyesen egyensúlyozták a kezükben a levesestányért a paprikás krumplival. Hát, én nem erőltettem a társasági modort; telemertem a tányért, és oldalra vonultam, az asztalhoz, leültem, és lapátolni kezdtem a paprikás krumplit, olyan gyorsan pörgött a kezem, ahogy a dánok nyelve pereg, amikor evés közben beszélnek (mert folyton beszélnek evés közben). Jólesett volna szürcsölni is.

Snitt.

    A prezentációját természetesen minden ország megtűzdelte néhány turisztikai promófilmmel. Néztem a színes házakat, a sárga templomokat, a piros cseréptetőket, a kivilágított hidakat, gótikus tornyok, barokk kastély, falusi tornác... mindegyik videón egy külön város valamelyik Miyazaki-rajzfilmből. S elképzeltem, ahogy otthon hömpölyög a folyó, és a túlparton kaptatnak fel a dombra a házak és a vár, és ahogy a távolba nézek, szinte egymást keresztezik a hidak, és mindez tele színnel, nemcsak egyszínű tégla; megyek át a folyón, a saját élő, ezerarcú Miyazaki-városomban. Sok mindenük van a dánoknak, de mesevárosaik nincsenek, mint Kelet-Európának. Mindenkinek jut valami jó.

Kívül a komfortzónán

    Mint említettem, főleg művészkedünk meg sportolunk. Hétfőn és kedden kívül csütörtökön és pénteken vannak főtárgyóráink, ez utóbbi két napon művészetek, tánc, zene és "outdoor" (amolyan szabadtéri túlélőgyakorlatozás) közül választhattunk.
    Eleinte úgy gondoltam, feliratkozom művészetre; nem mintha nagy rajztehetségem volna, de átlagos színvonalon én is teljesíteni tudnám a feladatokat (mint az a minorként felvett festés órán azóta ki is derült); gondoltam, elrajzolgatok és élvezem, hogy néha elvisznek egy-egy kiállításra. Aztán kisült, hogy zenét is lehet tanulni, és nem követelmény az előképzettség. Így hát új lehetőség került a mérlegre: egyik oldalon a kényelmes középút, a nem sok fejlődési perspektívával kecsegtető rajzórák, hisz tudom, bizonyos korlátokat nem tudnék meghaladni, a másik oldalon a nulláról indulás, a küzdelmes felfedezőút a zenébe.
     Mindenkinek vannak olyan álmai, amit egyszer majd szeretne megvalósítani, amiről reméli, hogy élete egy szép időszakában sor kerül rá. Nekem három dolog szerepel ezen a listán: a franciatanulás (az egyetlen, amit eddig realizáltam közülük), a zongorázás és a flamenco. Így hát mérlegeltem: vágjak neki a számomra ingoványos vidéknek, kockáztassam, hogy elsüllyedek, hogy nem fejtem meg a kottát, nem találom meg a ritmust, de cserébe megérintsek egy újabb álmot, lenyomhassak végre egy billentyűt... Aztán eszembe jutott, egy ideje folyton azon sopánkodok, hogy nem tanultam zenét, és törlődtek a matematikai ismereteim, az agyamnak mondhatni ezen fertályai egészen elsorvadtak. Most itt lenne az alkalom, hogy növesszek pár új ingerpályát, ingerületbe hozzak néhány Csipkerózsika-álmot alvó neuront.
    Ahogy Eszter barátnőm mondja, fontos, hogy időnként elhagyjuk a komfortzónánk határait; úgy döntöttem, hogy számomra a komfortzóna-elhagyás örömmel vállalt mértéke, avagy az e félévre mért kihívásadag a zenetanulás. Most vagy soha.

Snitt.

    Múlt csütörtökön, az első zeneórán kettéosztották a csoportot kezdőkre és haladókra. Én a kezdő csoport legkezdőbbje vagyok. De mindenben, ami szép lombos fává sarjad az életünkben, voltunk kezdők, apró, sérülékeny hajtások.
    Együttesben játszunk. Így rögtön szokjuk, hogy figyeljünk egymásra, és hallanak a többiek. Van dobos, két gitáros, két énekes, no meg a billentyűsök. Az iskolának két zeneterme van tele hangszerekkel, hangfal, erősítő, komplett felszerelés. Állhattam is rögtön a miniszintetizátor mögé.
     Mi sem alkalmasabb a popzenénél a zenetanuláshoz, el is kezdtük feldolgozni a Get down on it-ot. Mindenki játszotta a maga részét, mindenkinek a megfelelő szintű feladat jutott. Én első körben csak a ritmust számoltam, és leütöttem egy billentyűt minden második ütemnél. Bár akkor még nem körvonalazódtak az ütemek, csak soroltam magamban a számokat egytől nyolcig, mint egy első osztályos, meg nyomogattam a billentyűt. Így tanultam, amit kellett, mégsem akadályoztam az együttes előrébb járó tagjait. Csak próbáltam megmaradni a ritmusban, és ha kiestem, minél gyorsabban visszamászni; utóbb egy tamburint is kaptam, hogy azon gyakoroljak. Nem is ment rosszul; úgy tűnik, szerencsére nem vagyok ritmikai analfabéta; mire pénteken átnyergeltünk Britney Spears Toxicjára, már stabilan tartottam a helyemet, és ha megcsúsztam, hamar megleltem, hol tartanak a többiek. Már az ütemek is kezdtek kihallatszani a zenei masszából.
    Bár amikor a tanárunk, Line kezében láttam megvillanni a kottát, megállt a szívemben az ütő. Tizenöt évvel ezelőtt még vágtam a témát, de hol van már az akkori hó. Csak akkor nyugodtam meg, amikor biztosnak tűnt, hogy nem kerül elénk a kotta (illetve csak az énekesek elé kerül). Szerencse, hogy Karolina, a lengyel szobatársnőm diplomás zenetanár (zongorán), táncoktató és komponista - mindig nagy tehetséggel produkálom az ilyen szerencsés egybeeséseket. Óra után rohantam hozzá, hogy sürgősen vegyük át ezt a kotta dolgot; fel is írta a hangjegyek alá a betűket, én pedig erősen koncentrálva igyekeztem belevésni őket a memóriámba; éreztem is, ahogy csikorogva indul az agyamban egy hátsó, tizenöt éve rozsdásodó fogaskerék. Néztem, néztem a kottát, hogy ha álmomból felébresztenek is...; végre csapást vágtam ebbe a dzsungelba. Hirtelen fennakadt a szemem; kérdeztem Karolinát, mik azok a betűk a sorok fölött. Óóó; hát azok az akkordok a hangszerekhez...

Snitt.

    Ha nem Line lenne a tanárom, biztosan küzdelmesebb lenne a felfedezőút. Line maga a zene, a dal, a zongora, a gitár, a dob; zene a mosolya, a haja, ahogy a lábával veri a ritmust. S osztja nekünk is a zenét, ahogy a nap öntözi a hajtásokat, a cserjét, a fát; számára nincs mostoha barlanglakó, nála nincs sziklára hullott mag. Line meleg, türelmes zenesugaraiban egy pillanatra sem támad meg a kétség, hogy vajon megvan-e bennem a képesség, hogy erős, zöld leveleket hozzak.
    Ütöm a ritmust a tamburinnal a zenefelhőben, amit Line fúj körénk; apránként egymáshoz csiszolódunk a billentyűkkel is. Kirügyeztem.
    Holnap Line megmutatja az akkordokat.